Gyerek, nem gyerek

A cikkek szerzői új jelenségről beszélnek: nahát, léteznek emberek, akik nem akarnak gyereket! Tipikusan két csoportba oszthatók az olvasói vélemények, amelyek a beszámolóhoz érkeznek: az egyik csoport tagjai szerint a gyereket nem akaró személyek önzők és szánalmasak, a másik csoport szerint pedig ez magánügy: kinek mi köze hozzá, ki hány gyereket akar, vagy nem akar.

Az utóbbi hónapok során háromszor is felfigyeltem a dologra: jött egy ilyen témájú cikk, aztán áradtak a vélemények, az ismert forgatókönyv szerint, mintha előre gyártották volna őket. Ez nyilván azért van, mert a téma nem igényel különösebb felkészültséget, utánajárást, így mindenki azonnali hatállyal fecskendezheti a véleményét a többiekre. Mint amikor a politikusok az oktatásügyi kérdésekről döntenek, és azt hiszik, értenek a témához, hiszen ők is jártak iskolába.

Szóval nem igazán értem, miért vitatkoznak erről folyamatosan, de azt sem értem, miért téma az, hogy valaki nem akar gyereket. Az miért nem téma, hogy valaki akar? Ja persze, téma az is, mert ha valakinek nyolc gyereke van, az szintén elítélendő, hasonlóan azokhoz, akiknek nincs. Egyébként is tévednek azok, akik azt hiszik, hogy annyi gyerekük lesz (vagy nem lesz), amennyit ők akarnak, vagy nem akarnak. Ezt nem lehet előre tervezni. Éppen ezért felesleges ítélkezni azok felett, akik nem akarnak gyereket. Vagy azok felett, akiknek harmincéves korukra már született öt.

Úgy tűnik, természetes emberi tulajdonság, hogy kritizálunk másokat. Ha a társadalmi norma a 20 gyerek/pár lenne, azokat szidnánk, akiknek csak kettő van. A kritizálásra fordított idő és energia átcsoportosításával ugyanakkor csinálhatunk valami hasznosabbat is: például pihenhetünk. Az aktuális közéleti témákból kiindulva például néhány éve már ez tűnik a legértelmesebb időtöltésnek.