Gyász van

Ilyenkor hallgatni illik, rém nehéz objektíve hátteret magyarázni... A kiszolgált szlovákiai KFOR-különítmény tragikus csütörtöki légi katasztrófája ehhez képest adekvát módon is tálaltatik. Nem érhette eddig szó a sajtó háza elejét sem, s a politikusok is csak annyit mondtak, amennyit, amit a jó ízlés elbír. Egyelőre. Kivéve a kommunistákat, akik, akárha vérszagra gyűlő hiénák, szinte a gyász mécsesei fölött melegítették föl köldöknéző ágendájukat, miszerint azonnal haza kell hozni minden külhoni katonai misszióban szolgálatot teljesítő szlovák állampolgárt...

Meghalt negyvenkét ember. Jelképesen minimum negyvenkét család... A sors kegyetlen fintora, hogy éppen hazatérőben voltak arról a koszovói „harcmezőről”, ahol a szövetséges NATO-erők kötelékében a civilek békéjét voltak hivatottak fenntartani. Önként jelentkeztek a szolgálatra. Azokkal a bajtársaikkal együtt, akik – százharmincöt fő – ott maradtak a sokat próbált Balkánon. Ők, a negyvenkettő, éppen a jól végzett munka tudatában repültek hazafelé, amikor a kategóriájában matuzsálemnek számító(!) AN–24-es katonai szállító repülőgép – jelképesen szinte az otthon küszöbén(!) – csapódott egy hegynek a magyarországi Telkibánya közelében.

Ebben az elvadult világban a katonahalál sajnos „nem nagy ügy”. Leginkább az esztelen terror áldozatai ők, akik azonban így tulajdonképpen „a harc mezején esnek el”. Biztosak lehetünk abban, hogy a mi negyvenkét katonánk is folyvást számolt a halállal. Nyilván jól tudták ugyanis, hogy nem üdülni mennek az egymással szemben álló albánok és szerbek közé, hanem az örök emberi türelmetlenség diktálta vak viszály, a szinte mindenkor kegyetlen vérfürdőkbe torkolló gyűlölködés féken tartása a feladatuk. Ezért is tették aztán ott kockára az életüket naponta. Joggal feltételezhető viszont, soha eszükbe nem jutott, hogy a „harc mezeje” helyett, tulajdonképpen „ágyban, párnák közt” végzik majd... Mert ha létezik ostoba és fölösleges halálnem egy vérbeli, hivatásos katona számára, akkor az éppen egy olyan baleset, mint a múlt heti volt...

Bármiképpen végződjék is a szerencsétlenség körülményeit és okait felderíteni hivatott szakértői vizsgálat, nem hozhat gyógyírt a történtekre. Nem enyhítheti semmi a hozzátartozók, barátok, a bajtársak immár életfogytiglani fájdalmát... Mert mi van akkor, ha, úgymond, a „technika”, a több mint harminc éves gép mondta föl a szolgálatot? Talán fel lehet támasztani a halott katonákat? És ha a pilóták, ne adj isten, a légiirányítók esetleges rövidzárlata okozta a szörnyű tragédiát...?

Gyász van. Reménykedjünk, hogy letelte után is a józan mértéktartásé, a tárgyilagos és a minden apró részletre kiterjedő szakértői vizsgálaté marad a főszerep. A politikusok tehát jobban teszik, ha mélyen hallgatnak továbbra is... Ha ugyanis a kommunistákhoz hasonlóan bárkinek eszébe jut, hogy kampánycélokra használja az áldozatokat és a megrendült tömegeket, az isten sem mossa le róla a politikai hiénizmus koszmóját.