George W. Bush első éve

Ami a külpolitikát illeti, annak ellenére, hogy az előbbi megállapítás erre is érvényes, elmondható, hogy ezen a téren nincs akkora különbség a republikánusok és a demokraták között, mint más területeken. A demokraták a külpolitikában jobban hangsúlyozzák az emberi jogokat és egyéb univerzális értékeket (lásd Clinton elnöksége alatt a szomáliai humanitárius intervenció), a republikánusok viszont az amerikai nemzeti érdekeket emelik ki jobban, ennek ellenére azonban az amerikai külpolitika legfőbb irányvonala nem igazán változik.

Ifjabb George Bush elnökségének első évét a külpolitika terén meghatározta a szeptember 11-i terrortámadás és az arra adott amerikai válasz. Nem szabad azonban elfelejteni más jelentős eseményeket sem az elmúlt évből. Szlovákia számára nagyon fontos az új amerikai vezetés kötelezettségvállalása a NATO további keleti bővítésével kapcsolatban. Az Észak-atlanti Szövetségbe igyekvő országok sokáig aggódva tekintettek a Bush-kormányra, hiszen a republikánus külpolitikai tradíciókhoz hozzátartozik egy bizonyos adag izolacionizmus is, aminek esetleges megerősödése számunkra nagyon kellemetlen lett volna. Szerencsére azonban a jelenlegi republikánus külpolitika is tudatosítja, hogy az USA nem fordulhat el a világtól, mert ezzel alapvető érdekeit veszélyeztetné. Ennek megfelelően a State Department nyitottnak mutatkozott a NATO-bővítés ügyében is, amit megerősítettek Bush elnök, illetve Colin Powell külügyminiszter kötelezettségvállalásai, hogy mindenképp lesz további NATO-bővítés, és hogy már a 2002-es őszi prágai csúcson legalább egy ország meghívót kap. Fontos volt az amerikai elnök első külföldi látogatásának jelképes értéke is: Mexikó, az eddigi első számú úti cél, Kanada helyett. Washington ezzel is kifejezte prioritásainak bizonyos fokú módosulását, és Latin-Amerika helyének megerősödését az amerikai külpolitikában (érdemes itt azonban megemlíteni azt is, hogy az új elnök Texas államból származik, amely Mexikóval határos és jelentős hispán lakossággal rendelkezik, sőt maga Bush is elég jól beszél spanyolul: spanyolországi látogatása alatt például spanyolul nyilatkozott a helyi tévének, igaz, kisebb hibákkal).

További fontos kérdéskör a tervezett (korlátozott mértékű) rakétaelhárító rendszer és az 1972-es ABM-szerződés. Mivel a Clinton-kormány az utódjára hagyta a döntést ebben a politikailag és anyagilag rendkívül kényes kérdésben, Bushnak és csapatának kellett döntenie. Elmondható, hogy az amerikaiak elfogadták az ABM szerződés érvényességét a tervezett rendszerre – ellentétben Clintonékkal, akik ezt minimum vitatták – és tárgyalásokat kezdeményeztek Oroszországgal. Ennek az lett az eredménye, hogy bár az oroszok nem helyeselték, amikor Bush bejelentette a szerződés felmondását, de nem is tiltakoztak különösebben, a beígért ellenintézkedések pedig teljesen elmaradtak (annál is inkább, mivel az ellenrakéta-rendszer nem is veszélyeztetné az orosz érdekeket, sőt). Az Oroszországgal fennálló viszony amúgy is sokat javult az elmúlt évben, elsősorban szeptember 11-e után. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy valójában felülkerekedtek a közös érdekek és a racionalitás az érzelmekkel szemben, amelyek a hidegháború befejezése után még csaknem 10 évig uralták az orosz–amerikai viszonyt. A Kínával fennálló viszony továbbra is ellentmondásos maradt (például Peking felvétele a WTO-ba, de vele szemben az emlékezetes kémrepülőgép-baleset és az azt követő incidens), de általában elmondható, hogy a republikánus kormány valamivel keményebben lép fel Pekinggel szemben, ha az USA érdekei úgy kívánják.

Az elmúlt év meghatározó külpolitikai eseménye vitathatatlanul szeptember 11-e és az antiterrorista háború volt. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a NATO fenállása óta először aktiválta az Észak-atlanti Szerződés legfontosabb részét, az 5. cikkelyt, amely kimondja a kollektív védelem legfontosabb alapelvét, hogy a tagok „egyikük vagy többjük ellen Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamenynyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek”.

Annak ellenére, hogy az Amerikát (és a világot) ért sokk óriási volt, csakúgy, mint a felháborodás és az elkeseredettség, az amerikai vezetés megőrizte hidegvérét, és nem ugrott bele rögtön és fejetlenül egy bosszúhadjáratba. A washingtoni diplomáciának sikerült egy rendkívül széles körű nemzetközi terroristaellenes koalíciót összehoznia, amelynek csaknem minden ország tagja Oroszországtól Pakisztánig. Természetesen igencsak valószínűtlen, hogy ez a koalíció hosszú távon együtt marad, hiszen igen heterogén, szerteágazó és sokszor gyökeresen ellentétes érdekű országokat tömörít, például Indiát és Pakisztánt, vagy Izraelt és Iránt. Az amerikai külpolitika számára azonban ennek az állapotnak a fenntartása a katonai hadműveletek ideje alatt létfontosságú, hogy esetleg más válsággócok ne vonjanak el erőket és diplomáciai energiákat.

Összességében véve a diplomáciai erőfeszítéseket sikeresnek értékelhetjük szeptember 11-ét követően. Ugyanez elmondható a katonai akciókról is. Nagyon sokan mondták vészjóslóan, hogy Afganisztánba beletörik az amerikaiak foga, hiszen ott már a britek és az oroszok is kudarcot vallottak, egyebek mellett a kedvezőtlen terepviszonyok miatt. Két dolgot azonban feltétlenül figyelembe kell venni: az egyik, hogy az amerikaiak a britektől és főleg az oroszoktól eltérően nem törekedtek Afganisztán teljes és hosszú távú megszállására, amivel sokkal kisebb felületet hagytak az esetleges ellenakciókra. A másik, hogy a haditechnika óriásit fejlődött a szovjetek afganisztáni inváziója óta eltelt több mint 20 évben, nem is beszélve a 19. századi brit expedíciókról. Ebben az esetben nem a morálisan a padlón lévő szovjet hadsereg nyomult be Afganisztánba, és nem az ország egésze ellen harcolt, sőt: a lakosság jelentős része támogatta. Ha tehát a konkrét afganisztáni akciók módszerét értékeljük, akkor is jelentős sikerről beszélhetünk. Az ott alkalmazott taktikát (intenzív légi hadműveletek, kombinálva a különleges erők akcióival és a helyi ellenállócsoportok támogatásával) az USA valószínűleg máshol is alkalmazni fogja a jövőben, ha hasonló problémával kell szembenéznie.

Elsősorban az afganisztáni akciók sikerének tudható be, hogy Bush elnök népszerűsége szinte minden eddigi rekordot megdöntött: a lakosság több mint 80 százaléka támogatja és csak 11 százaléka ellenzi politikáját. Ennek értékelésekor figyelembe kell venni, hogy az amerikai lakosság a jelenlegi helyzetet úgy értékeli, hogy az Egyesült Államok háborúban áll, és ez a háború jogos és igazságos. Márpedig a történelem során, ha az amerikaiak háborúztak és meg voltak győződve róla, hogy az adott háború helyes, mindig felsorakoztak az elnökük mögött, aki a rendkívül sokszínű országban a nemzet egységét jelképezi (a vietnami háború idején épp ennek az ellenkezője volt az egyik probléma).

A jelenlegi pozitív értékelés és igen magas támogatás ellenére azonban Bushnak a jövőben nem lesz könynyű dolga, főleg ha figyelembe vesszük a terroristaellenes háború jövőbeli nehézségeit. Figyelmeztetésül szolgálhat az idősebb Bush példája: miután megnyerte az Irak elleni háborút, támogatottsága szintén rekordokat döntögetett és szinte nemzeti hős volt, aztán pedig elveszítette a következő választásokat egy Bill Clinton nevű viszonylag ismeretlen arkansasi szaxofonossal szemben.