Fusera

Nem létezik, hogy annyi természeti katasztrófa sújtsa földgolyónkat, mint amennyit a tévéhíradók produkálnak naponta – hitetlenkedtem imigyen még néhány esztendővel ezelőtt. Rá kellett azonban döbbennem, tudósokat is hallván a klímaváltozás okainak és következményeinek tárgyában, ebben az esetben sem a kakas ébreszti a hajnalt. Az pedig véletlen egybeesés csupán, hogy a szenzációt kereső, héja természetű kereskedelmi csatornák elterjedésével párhuzamosan valóban egyre gyakrabban törnek pusztító elemek erre a mi – manapság már nyugodtan mondhatjuk, pejoratív mellékzönge nélkül – sárgolyónkra. Nem elég, hogy mindennap azzal kezdődik az esti műsor, na akkor lássuk, ma mi rohant bele mibe, ki hol robbantott, vízágyúzott, ütött vagy gyilkolt, ki vagy mi zuhant le, egyszer csak hatalmas hullámok, kiáradt folyók érkeznek a képernyőre, mindent visz a víz, dönt romba a tomboló szélvész. Thaiföld, Florida, Bombay, Kína, Románia. Tájainkon hegyi és síkvidéki falvakban helyből átugorható patakok duzzadnak pillanatok alatt folyónyivá, sodorva magukkal házat, hidat, állatot. Persze, az ember sír. És gyászol. Sírva ballag haza földjéről a földműves is, akinek jég verte el a kukoricáját, melynek növekedéséhez erejét, pénzét adta, s amely tegnap még bőséges termést ígért.

Ezek mellett a kivédhetetlen természeti csapások mellett eltörpülni látszanak az olyan helyzetek, amikor egy-egy kiadósabb felhőszakadás után még a csatornahálózattal rendelkező településeken is lakásokat, pincéket önt el a víz. Okozhat ez hasonló fájdalmat, az meg egyenesen dühöt gerjeszt a lakótelepi emberben, amikor az ablakrámák mentén utat talál befelé az eső, a párkány alatt patakokban ömlik a víz konyhába, szobába. De nemcsak a régebbi panelházakban ázik be sok lakás, s folyik be a tetők résein át a lépcsőházakba a víz, ahogy azt egy hírben olvashattuk a héten, hanem az utóbbi években átadott, korántsem olcsó társasházakba, illetve az új bérlakásokba ugyanúgy. A „létező szocializmusban” vagy kilopták az anyagot a közlétesítményből, vagy döntötték bele nyakló nélkül. ĺgy történhetett meg, hogy bizonyos idő múlván elindult egy-egy épület, mint ama híres bakterház, ugyanakkor mások, például némely „csinzsákok”, napjainkban is erődítmény benyomását keltik. Ezzel szemben mostanság aligha állítható, hogy pazarolnának a magáncégként működő építőtársaságok, az utolsó szögre odafigyelnek, és – tisztelet a kivételnek – olykor a beruházóval vagy a tervezővel összekacsintva, inkább mintha igyekeznének kispórolni az anyagot a panelházakból, ami természetesen a tér – fürdőszoba, vécé, lépcsőház, pincehelyiség – szűkítését is maga után vonja. És aminek következtében a rések, repedések keletkeznek. Tegyük hozzá, az elnagyolt munka „eredményeként” is. Egy szó, mint száz, lehet, hogy üvegpalotákat már tudunk építeni, vízhatlanokat, de lakótömböket még nem. Tudom, a Discovery sem sikerült tökéletesre, noha nem akárkik tervezték és építették az űrrepülőt. A hővédő csempék körül keletkezett hibát azonban gyorsan kijavította a legénység – fent az űrben. Mifelénk, itt lent a földön, meg csak ömlik be a víz azokon a fránya réseken, melyek közül a polgár – aki egyébként a bérleti díj mellett havonta fizet a javítási alapba is – igyekszik eltávolítani a kisebbeket a „csináld magad!” mozgalom hagyományait követve. De ki tömi be a nagyobb hézagokat?