Franciaország újrafegyverkezik

Az utóbbi hetekben, hónapokban olyan támadások értek francia érdekeket és érdekeltségeket, amelyek komolyan elgondolkodtathatják a francia politikai elitet: elsőként említsük a Limbourg tankhajó elleni támadást; Malajziából szállított olajat, s Jemen partjainál terrorista akció célpontjává vált. A májusi terroristatámadás a pakisztáni kikötővárosban, Karacsiban 11 francia állampolgár életét követelte, de ide sorolhatók az elefántcsontparti zavargások is, amelyek nyomán az ott állomásozó körülbelül 700 francia katonán kívül további egységek érkeztek az országba és mentettek ki 20 ezer francia állampolgárt. Amint a The Economist megjegyzi, ha egy ország legfőbb kötelessége, hogy megvédje saját állampolgárait, akkor Franciaországnak van mit tennie, hiszen másfél millió francia állampolgár él külföldön (például Afrikában). A hidegháború idején Franciaország számított a legbefolyásosabb kontinentális nyugati hatalomnak Európában. Bár a NATO katonai szervezetéből 1966-ban kilépett, a szervezet politikai részének fontos tagja maradt, s ez Párizs számára befolyást biztosított minden jelentősebb stratégiai kérdésben. A nyugatnémetekkel létrehozott szövetségnek köszönhetően pedig az európai integrációs folyamatban a legbefolyásosabb országgá vált. Mindezek mellett megőrizte bizonyos fokú globális befolyását is, amely némely térségben – például Észak- és Nyugat-Afrikában – máig domináns maradt minden releváns területen, beleértve az erős gazdasági, katonai és politikai jelenlétet is. A hidegháború lezárultával azonban Franciaország pozíciói is megromlottak, noha ezt Párizs nem akarta beismerni. A huszadik század utolsó évtizede ezért az útkeresés időszaka volt a francia külpolitikusok és stratégák számára. Megpróbálták meghatározni Franciaország új helyét Európa és a világ stratégiai és politikai térképén. Ez a folyamat viszonylag hosszú volt, de miközben a szakértők többsége Párizs szerepének radikális csökkenéséről beszélt, a franciák megpróbálták megtenni a szükséges lépéseket, hogy ez a folyamat megforduljon, s a francia nagyhatalmi retorika és a realitások összhangba kerüljenek. Ennek komoly ösztönzést adtak a 90-es évek válságai és a krízisek tanulságai. Boszniában, Koszovóban és legutóbb Afganisztánban megmutatkozott, hogy miközben az Egyesült Államok és fegyveres erői gyakorlatilag katonai technológiai forradalmat hajtanak végre, az európai országok jelentősen lemaradtak ezen a téren. Ezt a sokszor már a NATO jövőjét is fenyegető technológiai szakadékot Európában csak kevesek próbálják áthidalni. Legtöbbet a britek tettek azért, hogy le ne maradjanak az USA mögött, viszont a franciák a kilencvenes években takarékossági okokból sok olyan fegyverkezési programot töröltek, amelyek végrehajtása egy kategóriába sorolta volna őket Nagy-Britanniával, amelynek jelenleg a legnagyobb hatékonyságú fegyveres ereje van Európában. Ezt a negatív folyamatot törte meg a legújabb francia kezdeményezések sorozata. Chirac elnök és más francia vezetők is kijelentették, hogy Párizs szeretné hosszú távon is megtartani a legerősebb kontinentális európai katonai hatalom pozícióját (figyelembe véve Németország jelenlegi állapotát, ez egyelőre nincs veszélyben, más pedig nem jöhet számításba), s újra elérni az egyenlőséget Nagy-Britanniával a katonai kapacitások és lehetőségek terén. Ha az említett elképzelések megvalósulnak, ez azt jelenti, hogy Franciaország újra fel fog nőni saját retorikájához. A párizsi elképzelések szerint Franciaországnak a jövőben képesnek kell lennie egyedül is katonai akciót végrehajtani érdekei védelmében vagy szükség esetén élére állni bármilyen nemzetközi koalíciónak – mindez ékesen bizonyítja, hogy a De Gaulle-i hagyományok még mindig nagyon elevenek. Azt, hogy mindez nem csak üres szólam, bizonyítják a konkrét lépések is, például elfogadták még egy anyahajó és 50 nehéz szállítógép megépítését; segítségükkel jelentősen megnő a francia fegyveres erők képessége az Európán kívüli katonai akciók végrehajtására.

A hadiflotta, a hadsereg és a légierő az elkövetkező hat évben évente csaknem 15 milliárd eurót költhet új fegyverek vásárlására, beleértve a cirkálórakéták százait és felderítő műholdat is. Mindez, továbbá a francia haderő professzionalizálásának befejezése elősegítheti, hogy Franciaországnak a jövőben olyan fegyveres ereje legyen, amellyel valóban képes végrehajtani komoly erőkkel katonai akciókat a Föld bármely pontján. Ha a francia elképzelések megvalósulnak, az ösztönzést jelenthet majd a közös európai biztonságpolitika megteremtésére is, hiszen Párizs Londonnal együtt meghatározó szerepet vállal az „európai haderő” megteremtésének katonai részében, a terv politikai oldalának pedig legfőbb propagálója. Azon a felajánlási konferencián, amelyen az egyes tagállamok kötelezettségeket vállaltak bizonyos számú haderő kiállítására az EU jövőbeli válságkezelő haderejébe, Párizs az egyik legnagyobb indítványozó volt mindhárom fő fegyvernemben, sőt még egy felderítő műholdat is felajánlott. Természetesen az erőteljes nemzetközi szerepvállalás nem csupán a katonai erő függvénye. Franciaország azonban a többi fontos mutatóban sem áll rosszul: az elmúlt évtizedben a francia gazdaság tovább modernizálódott és Európában egyedülálló módon az ország lakossága is növekszik (napjainkban az Európai Unió tagállamai közül csupán két országnak gyarapodik a lakossága: Franciaországnak és ĺrországnak). Ez a növekedés természetesen nem mérhető sok Európán kívüli ország hasonló mutatóihoz, azonban az elmúlt évtized második felétől évente körülbelül 800 ezer francia állampolgár születik kontinensünkön, s ez már valóságos „baby-boom”-nak számít.

Mindezek a mutatók, továbbá a francia vezetés lépései arra irányulnak, hogy az ország a jövőben is megtartsa viszonylag előkelő pozícióját a világpolitika színpadán. Franciaország érdekei kiterjednek a Föld minden pontjára, hangsúlyozzák a párizsi politikai elit képviselői. Az tény, hogy Párizs befolyása – méretei és lehetőségei, továbbá más hatalmak felemelkedése miatt – már nem lesz olyan, mint a 18. vagy 19. században, sőt még olyan sem, mint a 20. század első felében. Ha azonban a felvázolt elképzelések megvalósulnak, Franciaország betöltheti egy modern középhatalom szerepét, amelynek saját, specifikus érdekei vannak Európában és a kontinenst körülvevő térségben egyaránt, s amely képes is lesz megvédeni és érvényesíteni érdekeit.