Francia saláta

Annyira sokrétűek a franciaországi zavargások okai, hogy a megoldás nem szűkíthető le csupán egy-két szakterületre. Tehát nem lehet a problémát csak biztonsági, településfejlesztési, oktatási vagy szociális kérdésként kezelni. Első lépésként mindenképpen meg kell fékezni az erőszakot, ehhez gyors és hatékony intézkedésekre van szükség, majd pedig stratégiai tervezésre. Ami a gyorsaságot és hatékonyságot illeti, a csúcsvezetés csődöt mondott: a felemás szükségállapottal a törvény erejét próbálta bevetni az indulatokkal szemben – vajmi kevés sikerrel. Biztonsági szakértők szerint siralmas, hogy a kormányzat nem meri vállalni saját döntését, s a prefektusok, a polgármesterek megítélésre bízta például a kijárási tilalom elrendelését. Talán ki kellene mondani: ezek már nem csak elégedetlen, randalírozó, felelőtlen fiatalok-kiskorúak. Ha valaki óvodát, iskolát, autót gyújt fel, elpusztítja más vagyonát, halálos sérüléseket okoz, rálő a rendőrökre, tűzoltókra, az már bűnözőnek számít a világ minden táján. Tehát ezek már bűnöző csoportok, még ha fiatalkorúakból állnak is, és így kellene őket kezelni. És ha itt tartunk: tényleg nincs benne a felnőttek keze? Milyen családok azok, ahol nem tudja a szülő a tizenéves kamaszt két pofon kíséretében este a szobába parancsolni, ahelyett hogy kimenjen autót gyújtogatni? A keddi kormánydöntés után is érvényes az, ami a megelőző 12 napban: a francia állam nem tudja megvédeni a polgárok életét és vagyonát. Ennek elsősorban Chirac államfő taktikázása, valamint De Villepin kormányfő és Sarkozy belügyminiszter politikai rivalizálása az oka, hiszen mindketten indulni akarnak a két év múlva esedékes elnökválasztáson. A francia elitnek tudatosítania kellene, a XX. század „francia vívmánya”, amire olyan büszke volt, és amelynek erkölcsi magaslataiból a francia külpolitika az utóbbi években lenézte például az amerikait, vagyis a multikulturalizmus koncepciója, a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszava ott ért véget, ahol a betongettók elkezdődtek. Szociológusoknak kellene átfogó tanulmányokban elemezniük, hogy a bevándorlókkal kapcsolatos politikában melyik modell a hatékonyabb. Az amerikai olvasztótégely vagy a francia saláta? Michel Wieviorka szociológus szerint a hetvenes évektől a bevándorlás jellege megváltozott, s erre sem a francia jobboldal, sem a baloldal nem reagált. Addig alapvetően egyedülálló férfiak és nők vándoroltak be munkahelyet keresve (és találtak is), a családjukat otthon hagyták, mert idővel vissza akartak térni hazájukba. De az utóbbi három évtizedben a bevándorlás jellemzően a családegyesítés keretében zajlik, már nincs szó visszatérésről, és már biztos munkahelyek sincsenek. A bevándorlók így a munkanélküliek táborát gyarapítják, a gyerekeikről nem is beszélve. A randalírozók második és harmadik generációs bevándorlók, ezek a fiatalok már leszakadtak a többségi társadalomról, szinte esélyük sincs arra, hogy munkát kapjanak. Úgy tűnik, a francia társadalomnak a bevándorlók első generációjára szüksége volt az ipari termelés fellendítéséhez, a második és harmadik viszont már teher. Ha ezt nem mondják ki, aligha dolgozható ki komplex program a probléma kezelésére. Hosszú távú kezelésére, a betongettók, a szegregáció ügye négy-öt éves távlatban nem oldható meg. Ami a közlejövőt illeti, két lehetőség van. Az erőszakhullám előbb-utóbb véget ér, de hogyan? Az egyik változat: a kedélyek fokozatosan lecsillapodnak, minden folytatás nélkül. A másik: egyes, a pusztítás „örömébe” belekóstolt csoportok tovább radikalizálódnak, s eltolódhatnak a terrorakciók irányába. Lehet, eddig nem volt ideológiájuk, ez utóbbi esetben azt is hamarosan találnak, efelől ne legyenek kétségeink. És ami különösen rossz: már most úgy néz ki, hogy az erőszakhullám más nyugat-európai országokra is átcsap. Ne higgyük, hogy az unió legnagyobb, meghatározó államait feszítő társadalmi problémák következményei hozzánk nem gyűrűznek be. Még ha egyelőre csak közvetve is. Például meg tudja mondani valaki, hogy Madrid, majd London után a közösen elhatározott biztonságpolitikai intézkedésekre, vagyis csak a szlovákiai intézkedésekre mennyit kellett költeni az adóinkból?