Francia integráció Zidane-tól Mbappéig

A labdarúgó-válogatott mene-telése nyomán a francia sajtó a társadalmat foglalkoztató identitási kérdésekkel foglalkozott a hétvégén, ugyanúgy mint húsz éve.

1998-ban a kék-fehér-piros nemzeti színek helyett „fehér-fekete-arabnak” nevezett francia csapat lett a világbajnok.

A mostani francia válogatott 23 tagja közül 14-en afrikai származásúak és ketten nem is Franciaországban születtek: Samuel Umtiti a kameruni Yaoundéban, Steve Mandanda pedig a kongói Kinshasában. A húsz évvel ezelőtti válogatott bevándorló származású tagjaival ellentétben ez a generáció azonban már nem azt emeli ki, hogy honnan származik, hanem büszkén és szokatlan módon vállalja francia identitását.

„Franciaországot akarom megtestesíteni, Franciaországot akarom képviselni” – mondta a Le Monde napilapnak a 19 éves Kylian Mbappé, aki a Párizshoz közeli Bondyban kameruni apától és algériai anyától született. Paul Pogba is arra hívta fel a figyelmet, hogy a francia lakosság sokszínű és sokféle származású. „Ma ez Franciaország, ez a szép Franciaország. Így szeretjük és így fogjuk mindig szeretni” – mondta a Manchester United középpályása.

A konzervatív Le Figaro Franciaország Kékei című szerkesztőségi írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy fehér-fekete-arab csapat 1998-as győzelme óta minden megváltozott. Akkor mindenki azt gondolta, hogy a sokszínű csapat győzelme automatikusan „csodaszerű kohéziót” eredményez a társadalomban, de nem így történt.

„A Didier Deschamps által irányított csapat új arcot mutat. Először is ez az edző a sztárkultusz korszakában egyfajta hősellenességet képvisel: szerény, szűkszavú, rendezett. Kizárólag a sportteljesítményük és a szellemi állapotuk alapján válogatta ki a játékosokat, röviden a legjobbakat. A nemzeti tizenegy tagjai nem azzal tűnnek ki, hogy miben különböznek, hanem abban, ami összeköti őket: és ez Franciaország” – írta a Le Figaro.

Az integráció jelképei

A baloldali Libération szerint a játékosok politikai kiállása Franciaország mellett nem ideológiai, hanem patrióta, nyitott és plurális politikai gesztus. Olyan negyedekből származnak, amelyeket a szélsőjobboldal elkülönüléssel vádol és lakóit „rossz franciáknak” állítja be, a szélsőbaloldal pedig gyakran áldozatként mutatja be őket. Most viszont hirtelen az egész ország számára a sikeres integráció jelképeivé váltak.

A francia válogatott szereplése egy csapásra hatalmas lelkesedést eredményezett az identitási kérdésekkel átitatott társadalomban, ahol a felmérések azt mutatják, hogy a franciák többsége szerint nem elég szigorú a kormány bevándorlási politikája.

Marseillaise shaku shaku

A torna egyik legfiatalabb, 25,6 éves átlagéletkorú csapata ugyanakkor egyértelműen a jelenlegi francia fiatalságot testesíti meg, amely az utcákon ünnepelte a győzelmeket. A belgák legyőzése után a Champs-Élysées sugárúton lelkes fiatalok arról beszéltek a tévéstáboknak, hogy szeretnék ők is átélni azt az örömet, amit a szüleik 1998-ban, s miközben a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, az ünnepelt Pogba és Kimpembe által népszerűvé tett nigériai táncot, a shaku shaku-t járták.

Mbappé, a francia

„Harmadik vagy negyedik generációs bevándorlók, akik ugyanúgy vállalják a kulturális vagy vallási különbségeket, mint azt, hogy franciák. Idenézzetek, megy ez, lehet valaki fekete, muzulmán és francia is egyben és győzelemre viheti Franciaországot!” – hangsúlyozza Pascal Blanchard történész, akinek szakterülete a bevándorlás.

Kylian Mbappé ennek a felfogásnak a nagy jelképe, aki önmagában arab is, fekete is és fehér is.

William Gasparini sportszociológus szerint viszont a válogatott nem a teljes francia társadalmat tükrözi vissza. Szerinte a csapatban azért van ilyen sok szerény környezetből származó, bevándorló származású játékos, mert a politikai és a gazdasági élet kizárja őket, s emiatt a labdarúgás a „valóság torz tükörképe” lett. (MTI)