Fordult a kocka

Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke nemrég közzétette véleményét a Népszabadság hasábjain. Javaslata szerint mintegy 2500 milliárd forintnyi megtakarításra van szükség a költségvetésben, hogy az ország ismét versenyképes legyen. A túlköltekezés első sorban a szociális, jóléti és lakásépítési támogatások esetében van jelen. Szó szerint úgy fogalmaz: Magyarország számára ma az igazi kérdés „az állam emlőin tengődve fokozatosan lemaradni Európától vagy öngondoskodással, a piacgazdaságot, felelősséget és kockázatot vállalva felzárkózni a visegrádiakhoz”.

Költségvetési kiadás Magyarország számára a határon túli magyarság is. Természetesen a lefaragandó 2500 milliárd forintban mi azért igencsak kis tételt jelentünk, de ehhez szimbolikusan mi is hozzájárulhatnák.

Magyarország a határon túli magyarok kérdését a legtöbb esetben szociális kérdésként kezelte: elsősorban anyagi támogatást nyújtott. Pénzt adott politikai pártoknak és civil szervezeteknek, könyv- és lapkiadóknak, iskoláknak minden szinten, finaszírozott alapítványokat, nyári táborokat, versenyeket és egyéni ösztöndíjakat. A magyarigazolvány is árkedvezményekre jogosít fel. Ez a gyakorlat azóta se változott, hogy a költségvetés sanyarú helyzetbe került.

2008-ban azonban fordul a kocka. Ez lesz az első év, hogy Szlovákiában az egy főre eső nemzeti jövedelemben megelőzi Magyarországot. Persze, a felvidéki magyarság a Kárpát-medencében mindig is a legjobb kisebbségi helyzetben volt, de most már gazdasági téren is lassan átveszi a stafétát. A stagnáló forint nem bírja a tempót az erősödő koronával szemben, jól érzik ezt a felvidéki vendégmunkások is.

Persze, valóban nehéz elszakadni, Simor Andrást ismételve, a magyar állam emlőitől. Pedig anyagi jellegű támogatásra már régen nincs nagy szükség. A szlovákiai magyar (párt)elit már régen nem szegény rokon, hogy az itteni ötletek megvalósításához ottani segítséget kérjen. Már régen felesleges pénzt önteni valamilyen érdekcsoport kasszájába, annak különbözö „projektjeinek” finaszírozására. De az egyéni kérelmezők sem mindig honfiúi szeretetből vagyódnak Magyarországra, például tanulni már vagy másfél évtizede azért járnak az anyaországba, mert ott ezért ösztöndíjat kapnak. Azért már pár éve akadnak közöttünk is olyanok, akik adnak a saját munkájukkal megszerzett vagyonból a köz érdekére.

Van tehát lehetősége a felvidéki magyarságnak is, hogy segítsen Magyarországon, ha nem úgy, hogy ad, legalább úgy, hogy nem kér. Talán nemzetpolitiai szempontból is hasznosabb lenne, ha anyagi támogatásban már nem részesülnénk. Jogi vagy diplomáciai támogatásra természetesen továbbra is szükség lesz.

Nem mintha bizonyos mértékben mi nem járulnánk hozzá a magyar költségvetéshez: amikor könyvet vagy sajtóterméket vásárolunk mi si fizetünk áfát, ilyen jellegű kiadásai gazdag nyugati vagy távolkeleti turistáknak sincs. Mégis, talán most jött el az idő, hogy anyagilag megpróbáljunk a saját lábunkra állni. Horbulák Zsolt