Fordult a kocka

Ki gondol ma a négy évvel ezelőtti koszovói háborúra? Az érintetteken kívül lényegében senkit sem érdekel, a nagyhatalmak is legfeljebb csak nosztalgiázhatnak: némi milosevicsi népirtást leszámítva, milyen szép is volt annak idején például az egyetértés Nyugat-Európa és Amerika között. Főképp azért, mert a múlt században még az előbbi volt bajban, Washington pedig politikai súlyával és katonai erejével a balkáni válságsorozatban rendre megoldotta – felig-meddig – az impotens nyugat-európaiak gondjait. E kényelmes munkamegosztásnak akkor szakadt vége, amikor Amerika került bajba, Nyugat-Európa pedig felfedezte, hogy elvei vannak. Máig titok, hol pátyolgatta őket, hiszen Koszovó idején még semmi sem látszott belőlük.

Félretéve az iróniát: jobb tudatosítani, hogy Koszovó még mindig itt van a szomszédban, és nemcsak van, hanem máig olyan puskaporos hordó, amely bármikor felrobbanhat. Bécsben tegnap nemzetközi bábáskodással szerbiai–koszovói párbeszéd kezdődött a tartomány többé-kevésbé belső ügyeiről: a menekültek visszatéréséről, a szabad mozgás lehetőségének biztosításáról, a közlekedésről és szállítmányozásról, illetve az energiaipar helyzetéről. Szóval ez a bécsi fórum megkezdődött is meg nem is. Hivatalosan igen, de a koszovói kormány nem vesz rajta részt, így a tartományt az ENSZ-felügyelet, az UNMIK képviseli. Már ez is jelzi, hogy baj van, elég nagy. Az alaphelyzet a régi, a koszovói albánok nem akarnak Szerbiához tartozni, önállónak tekintik magukat, Belgrád pedig Szerbia részének tekinti Koszovót. A koszovói kormány nem ment el Bécsbe, mondván, ha belső ügyeiről van szó, miért egy idegen hatalommal, Belgráddal tárgyaljon. Koszovó pillanatnyilag se nem független, se nem tartomány, hanem ENSZ-protektorátus alatt van. Hovatartozása annyira kényes kérdés, hogy az ENSZ valószínűleg még évekig nem meri felvetni, s nincs joga róla tárgyalni sem Belgrádnak, sem Pristinának, csak az UNMIK (vagyis az ENSZ) vethetné fel. Ennek ellenére Belgrád nemrégiben nyilatkozatot fogadott el (lényegében törvénytelenül) arról, hogy Koszovó örökre Szerbia-Montenegró elidegeníthetetlen része. A koszovói albánok is számtalan borsot törtek az UNMIK orra alá, sorozatos nyilatkozatokat téve (ugyancsak törvénytelenül) Koszovó függetlenségéről. Amolyan róka fogta csuka helyzet alakult ki, bár józan paraszti ésszel, némi igazságérzettel meg lehetne oldani. De változtak a politikai körülmények. Négy éve az agresszor és népirtó szerbek voltak a rosszak, a menekülésre kényszerült koszóvói albánok a jók. A háború véget ért, a szerbek menekültek az albánok bosszúja elől, Milosevics három éve megbukott, s mára bizony az albánok kezdenek rosszak lenni. Belgrád ügyesen építgeti nemzetközi kapcsolatait, például az iraki válság előtt értékes információkkal szolgált az USA-nak a titkos iraki katonai létesítményekről, hiszen az egykori Jugoszlávia hathatósan segítette ezek építését. Belgrád nemsokára pár száz, a koszovói albánok elleni harcokban edzett szerb csendőrt is küld Afganisztánba. Nem közönséges rendfenntartásra, hanem kemény bevetésekre – a szaktudásuk állítólag lenyűgöző.

Tehát a lényegről most Bécsben sem esik szó. Senki sem tudja, mi lesz Koszovóval. Az biztos, hogy egyhamar nem lesz döntés, és az is, hogy a rendezés majd olyan lesz, amely az adott pillanatban valamely nagyhatalom vagy nagyhatalmak érdekeinek éppen megfelel. És az is biztos, hogy az UNMIK még sokáig nem vonulhat ki Koszovóból, nem lehet oda visszaengedni a szerb katonaságot és csendőrséget, ahogyan Belgrád szeretné, mert az újabb balkáni háborúhoz vezetne.