Fontos az önismeret

Tegyük a szívünkre a kezünket és válaszoljunk köntörfalazás nélkül: önmagam legjobb barátja vagyok? Vagyis egy olyan társ, aki tudja a nehézségekben támogatni, az örömben irigység nélkül kísérni a másikat, tartani a biztonságos bizalmas kapcsolatot? Vagy épp ennek az ellenkezője zajlik bennem: önmagam legkeményebb hajcsára lennék? 

Mikor szervezni kezdtem a rendezvényt, biztosan közelebb álltam a barát státuszhoz és távolabb a kritikus, örökké bántó énemhez, amelyik csak arra tud figyelni, mit szúrt el, és milyen sok hibát követ el. Ezt a barátságtalan énemet sok éven át gyúrtam és fejlesztettem egy talán már baráti minőségben is működő belső Énné, amely képes átadni magát egy adott pillanatnak, annak teljességét tudja érzékelni. 

Szombaton Mellár Mezei Anita a mindfullnes kapcsán pont ilyen fontos pontokat emelt ki az önismeretben is alkalmazható módszerből: vagyis a belső kritikus hangunkat sokszor észre sem vesszük, olyan természetessé vált, hogy minősítjük, megalázzuk magunkat, milyen bénák vagyunk, milyen ostobák, ügyetlenek. S néha halkan, máskor hangosan is, kényszeresen, szorongva: biztos elrontom, tuti rossz az egész, biztosan nem lesznek velem elégedettek. 

S amikor mégsem így van, amikor elismernek, támogatnak, dicsérnek, azt nem vesszük elég komolyan. Ez talán generációs minta is, az Y generáció tagjaként törekszem a maximalizmusra, és nagy szükségem van az érzelmi kérdések megvitatására. Both Anikó erre is kereste a választ az előadásában – könnyen rá lehetett látni, hogy hogyan viselkedünk magunkkal, és hogy a felmenőink milyen hatással voltak ránk és mi a gyerekeinkre ebben a témában is, ki miért olyan kritikus önmagával szemben. 

A nap végén művészetterápiába is belekóstolhattam volna, de helyette csak a háttérből hallgattam a rendezvény résztvevőinek kacagását. Közben feltűnt a gyakorlatot vezető Németh Zsófi kérdése: ha a haragodat egy vonallal kellene ábrázolni, az milyen lenne? Hát az enyém erős, fekete, véget nem érő vonal lenne, kuncogva konstatáltam. 

Miért írom ezt? Ennyi lenne bennem a düh? Néha igen, mert nincs hol és hogyan ventillálnom. Mert folyamatos nyomás alatt vagyok, amelyből nem tudok most még kiszállni, vagyis lenne választásom, de az a gyerekeim lelki egészségének rovására menne, így nem teszem. Ez nem önfeláldozás, ez vállalás a részemről, és bizony attól, hogy ezt én szerettem volna, még nem kellene sanyargatni magam. Folyamatosan kellene a tér, az idő és a hely magamra. Hiányzik a futás mint öngondoskodási mód, heti egy már jólesne, talán hozna minőségi változást is. Erről mesélt a sorstársam, Pavlovič Derzsi Betti, aki a sport mellett még négy pontot kiemelt, hogyan tudott önmagáért előre lépni, akár a szociális élet, a baráti kapcsolatok megtartására törekedve, de az „elmentemfutni” instagram oldala is ebből indult, hogy mert elindulni önmaga felé. 

Mikor a rendezvény zárókörét tartottuk, és hallgattam az egyéni megéléseket, a résztvevők visszajelzéseit, átjárt az az érzés, amit csak közösségben lehet megtapasztalni: együtt vagyunk. Együtt, egységben, a gondjaink, a megéléseink, a családi drámáink és az énidő hiányában is hasonlóak. Vagyis nem vagyunk egyedül ebben sem. Csak erről ritkán szólunk, hogy sorstársak lehetünk, de ha némán csináljunk a dolgunk, ha nem kiabálunk akár segítségért, akár egy felénk nyúló kar után, bizony nagyon nehéz jól lenni. Márpedig azzal egyetértettünk, hogy csak akkor lehetünk önmagunk legjobb barátja, ha jelen vagyunk, ha tudatosan rá merünk nézni az életünkre, azokra a folyamatokra, amelyekben sanyargatjuk magunkat, és kiszállunk, amíg lehet. Mellár Mezei Anita mondta, hogy az életünk mindenféle kapcsolata, sajnos, egyszer véget ér, de az, amelyik elkísér, az az önmagunkkal zajló. Tehát erre is figyelni kellene!