Folytatódik a spórolás

Alig kívántunk egymásnak boldog új évet, már másnap a keserű valóságban találtuk magunkat. Mert ugye, nagyon kellett nekünk a 19 százalékos egyenadó. Evés közben az ember szájában megkeseredik a kenyér és megsavanyodik a tej. Hogy miért? – ezt talán nem kéne részletezni, mégis megteszem. Négyévenként választások vannak. A nagyokosok ölik a rengeteg pénzt a kampányokba, hülyítik a népet az ingyengulyással és ingyensörrel. Magukban meg gondolják „Megfizetitek ezt ti sokszorosan.” Hát, nem igazuk van? Rögtön január másodikán drága kenyeret ettünk. Már akinek még jutott rá. Aztán jött a postás a számlákkal és az elképesztő számokkal. És ez még csak az év eleje. Töröm a fejem, meddig tart az emberek tűrőképessége, vagy még mindig vannak tartalékok? Miről lehetne vagy kellene még leszokni ahhoz, hogy ezt az állapotot át lehessen vészelni. Káros szenvedélyem nincs, már nem emlékszem, mikor vettem könyvet, pedig imádok olvasni; színházban, moziban évek óta nem voltam. Akkor miről lehet még leszokni? Talán az életről? Lehet, hogy sokunknak ez lesz a következő lépcső. Ugyanis a gyógyszer a következő fájó pont. Már most is van rá példa, hogy valaki nem tudja a gyógyszerét kiváltani, és akkor Zajac úrnak küldhetik a köszönőleveleket a sírásók és a temetkezési vállalatok, hogy egyre több „pacienst” küld nekik. De addig törtem a fejem a spóroláson, hogy mégis eszembe jutott valami. Minden hónapban 140 koronát költhetnénk például gyümölcsre vagy bármi másra, ha tisztelt honatyáink nem lopnák ki a zsebünkből. Igen, a tévé- és rádiódíjról beszélek. Milyen jogon fizettetik meg velünk a saját készülékeinket. Amikor megvettük, egyik sem adott bele egy fillért sem. Amennyi áramot a használatukkal elfogyasztunk, azt megfizetjük. Nagyon jó lenne, ha ezt megszüntetnék. Mert így évente 1680 koronát adunk valakinek a zsebébe, pedig nekünk nagyobb szükségünk volna rá.

Lévai Józsefné Izsa