Fényesebb arany középút

A vizsgáztatás során kialakuló beszélgetések mindig érdekes tapasztalatokkal szolgálnak, amelyek gyakran felérnek egy kisebb szociológiai kutatással. Bár a következőkben említett vizsga elsősorban gazdasági témákat érintett, azonban a témakörök mozgástere nem behatárolt, így előtérbe kerül a kreatív gondolkodás.

Mivel a politika közvetlen hatással van a gazdaság menetére, ezért úgy gondoltam, felteszek néhány merész kérdést a politikai vezetéssel kapcsolatban. Először a szlovák és a magyar miniszterelnök nevét szerettem volna megtudni, majd ezután jött volna a „80 forintos kérdés”: a kormány összetételére és ennek gazdasági következményeire szerettem volna választ kapni. Sajnos, 12 hallgató közül hárman már az első fordulóban elvéreztek, és a második kérdést is csak másfél hallgató tudta megfejteni.

A vizsgázók tájékozatlansága megrémisztett, ezért próbáltam utánajárni az ezt kiváltó okoknak. A legtöbben egy „engem a politika nem érdekel” felelettel próbáltak egérutat nyerni, de engem ez a kitérő válasz nem győzött meg teljesen. Azon töprengtem, esetleg az egyetemi oktatás gyönge pontja ez a jelenség, amelyet gyorsan orvosolnunk kellene, vagy egy összetettebb probléma.

A galiba kiküszöböléséhez az egész oktatási folyamat lényegét kéne átértékelnünk. Csak a leírt jelenségre választ keresve említeném meg: az alap- és középiskolák nagy részében az olyan órák, mint a társadalmi-polgári nevelés, honismeret vagy etika, teljesen másodrangú szerepbe szorultak, és elenyésző az olyan iskolák száma, ahol szakképesítéssel rendelkező tanítók, tanárok tanítják ezeket tantárgyakat. Ezek az úgynevezett töltelékórák, amelyek a tanárok órakeretének kiegészítésére szolgálnak. Akkor pedig miért csodálkozunk, hogy a leérettségizett fiatalok között alig akad olyan, aki meg tudja mondani, hogyan fogadnak el egy törvényt; ha szüksége van jogorvoslatra, kihez fordulhat; a választások során kire is adhatja le szavazatát, vagy egy esetleges népszavazás mit változtathat az életén.

Sajnos, a többi tantárgy hatásfokán is volna mit javítanunk. Olyan diákok, akik jó eredményeket érnek el a középiskola matematika- és fizikaóráin, gyakran gondba vannak, amikor meg kell válaszolniuk, hogy hány négyzetméter csempét kell vásárolniuk a fürdőszobájukba, vagy hogy az ötszázalékos reálbéremelés mennyit is hoz valójában a család kasszájába. Ezek a visszajelzések igazolják, oktatásunk nem elég gyakorlatias, és a túlzottan gyakorlatias amerikai és a túlzottan elméleti kelet-európai oktatás közt meg kellene találnunk az életszagú arany középutat.

Aki – ezt felismerve – az igazgatók és a tanárok skalpját követeli, elhamarkodottan dönt. Látnunk kell az igazgatóságok behatárolt mozgásterét és a még meg nem fáradt tanárok szélmalomharcát. Bizonyos szakok krónikus tanárhiányban szenvednek, és néhány tantárgy esetében a könyvkínálat jócskán elmaradott. Ezt tovább spékeli az iskolaügyben felkínált siralmas bérezés, amely a szakképzett (gyakran a legrugalmasabb) tanárok tömeges szakmaváltásához vezetett.

Fel kell ismernünk, hogy csak a szülő és a tanár csapatmunkájával lehet tenni az ügy érdekében, és ha nem változtatunk az oktatás jellegén, akkor hosszú időre a 22-es csapdájába kerülünk, ahonnét nehéz lesz kikerülni. Az iskolák szintjén felül is átfogóbb koncepcióra volna szükség; nemcsak a mostani sebeinket kell orvosolnunk, hanem tudnunk kell azt is, mit szeretnénk elérni 10-15 év távlatában. Egy átfogó terv kidolgozása után lehet célokat kitűzni, embereket mozgósítani és tanárokat-szülőket bevonni egyaránt. Ha ezt sikerül megvalósítanunk, akkor lehet, hogy valamivel több fény lesz a társadalomban, amiért Goethe a halálos ágyán kiáltott, és a következő generációk sokkal magasabbra emelik a (felvidéki) magyarságot.

A szerző a Selye János Egyetemi Központ tanára