Fél tál lencse

Összekuporodva üldögélt, kétségbeesett próbálkozás, hátha csökkenteni tudja testének kipárolgását. Időnként összeszedte bátorságát, felnézett, bocsánatkérőn körbepislogott, s egy másodpercre valami vádló is volt a szemében: Fürödni akarok, ki ad egy lavór vizet? Rettenetesen, egész lényével szégyellte magát, mert felszállt melegedni. Egészen fantasztikus. Egy ember, aki szégyelli magát.

A kis híján visszataszító, ám közeli gyorsétkezdében leült szembe egy férfi. Engem nem látott, tekintete az étel útját követte, tányér és száj között vándorolt, egyre lassabban. Gondolatai a gyomromban kavarogtak, odáig kísérték ebédemet, fél kiflit rágcsált hozzájuk. Aztán elkezdett nyüszíteni, gondoljak bele, két napja egy tál levesre se tud összekoldulni, hagyjam meg a kaja felét, ne, ezt a falatot már ne nyeljem el. Meg is akadt. Lennék inkább kutya, láncon, mindennap megnyalnám a kezet, mondta, amelyik ételt adna. Megállt a villa a levegőben, nem tudtam lenyelni ezt a valóságsóval ízesített falatot, ezt a ragadozó-dögevő viszonyt, ami a tányéromba zuhant, elfogadni, amit ő a világ legtermészetesebb és legemberibb dolgának tartott, hogy elétoljam maradékaimat. Reflektorok gyúltak a kopott étkezőben, igen, ez a valóvilla, kedves nézőink, lehet szavazni, áttoljam-e, hívjam meg ebédre, vagy adjam el kutyának egy családi házhoz. Mi legyen? A nézők a harmadik lehetőséget választották, az tűnt a legizgalmasabbnak.

Alighanem azóta is csóválja a fejét, hogy hihettem, hogy szívesen lenne kutya, amikor embernek született.

– Utaznak maguk valahova? – mordul ki ablakán a kisváros vasút-állomásának pénztáros kisasszonya. Késik az utolsó vonat, sötét éjszaka van, fehér minden. A pénztáros kisasszony kétméteres, kopasz, mogorva alak, a jegyet durván veti az utas elé, mert ez a dolga és utálja. Előbb dobta ki az enyémet, a kérdés három melegedőhöz szólt. Egyikük már biztosan nem megy sehova, a másik kettő halkan beszélget az élet dolgairól.

– Ma itt alhatnak – jön a halk, cinkos folytatás az ablakból, megértem, az utazós kérdés tréfa volt, állomási folklór. – De holnap nem lehet, keressenek mást. Elmegy a vonat és magukra zárom a termet. Addig még menjenek ki. És semmi hülyéskedés, fél ötkor jövök! – Már voltunk, főnök, voltunk! – bizonygatja egyszerre a két férfi. Tíz perc múlva hárman horkolnak körülöttem, semmilyen hülyeséget nem fognak elkövetni reggelig.

Szeretetrohamot kapnak a nagy télben és melegség önti el a pénztáros kisasszonyok szívét. Aztán várják a nyarat.

Más nem is történt a héten.