Fegyvert s díszvitézt nem szívesen éneklek

Sértődés ne essék, az én puhány, humanista eszméktől vezérelt, antimilitáns lelkem megborzong, ha katonákat látok. Sosem értettem, hogy az emberek többségéből miért vált ki – számomra teljességgel megmagyarázhatatlan – rokonszenvet a feszes uniformisba bújtatott, kopaszra nyírt férfiak látványa. Bizonyára bennem keresendő a hiba, de fegyvert s vitézt nem szívesen éneklek.

Nem így van ezzel az ország első embere, aki, amint elfoglalta a nép akaratából őt megillető helyet a hatalom legfelső polcán – talán még emlékeznek rá –, egyik első elnöki megnyilvánulásaként parancsot adott egy, az ő védelmére és szolgálatára hivatott, alaposan megválogatott ifjakból álló díszőrség felállítására. Az adófizetők türelme végtelen kell hogy legyen, ha milliókat hajlandók áldozni egy bárhogy is nézem, az elmúlt kommunista időket idéző, megalomán elképzelés megvalósítására. Mielőtt eretnek nézeteimért megrónának, tudom, a világ más tájain is létezik díszőrség, mégis, úgy gondolom, elsősorban nem e téren kellene követnünk a fejlett nyugat-európai államokat. Miközben a sorkatonák kosztjára, a haderő reformjára alig jut pénz, a haza védelmében helytállni köteles bakák lerobbant laktanyákban kénytelenek letölteni katonaidejüket, az elnöki díszőrség fenntartása több tízmilliót emészt fel évente. Mindezek a gondolatok az új elnöki díszőrség pénteki eskütételén merültek fel bennem, amint az elnöki palota kertjének rácsánál, a rokonok, családtagok, barátok és bámészkodók gyűrűjében elvegyülve szemléltem az ünnepélyes ceremóniát. Az aranyozott gombokkal díszített kékeszöld egyenruhában és csillogó fegyverzetben, a tűző napfényben felvont lobogók alatt felsorakozott tányérsapkás katonák az erő felesleges fitogtatásának eszközeiként tűntek fel előttem, a díszőrség látványa rossz beidegződésemnek köszönhetően a hatalmi önkény vízióját festette elém. Kétségtelen, egy saját díszőrség alaposan megnöveli az ember hatalomérzetét, mint ahogy egy nagy fekete limuzin is...

Nem szeretnék azonban ünneprontó lenni, hiszen az elnöki díszőrség tagjainak eskütétele mind a katonák, mind a feszülten figyelő családtagjaik számára felemelő érzést jelentett. Főleg, mikor az elnök az ünnepség részeként a kordonnal elválasztott szülők és családtagok sorfalához lépve köszönetet mondott a büszke szülőknek. Elvégre ritkán adatik meg valakinek, hogy személyesen a köztársasági elnök köszönje meg neki, amiért olyan szolgálatkész, elhivatott katonaembert adott az országnak, aki magának az elnöknek a díszőrségében kíván szolgálni.