Fáradt harangszó

Még egy negyed hektár van hátra. Nem olyan sok már, ki kell bírni. Igaz, árnyékban van vagy harminckét fok, a napon meg nem hiszem, hogy ne durranna el a hőmérő. Tavaly is így volt, ha az erő adja, jövőre is így lesz. Csak azt kéne már valahol ott fönt, nem a napnál, tudatosítani, milyen is az az élet itt lent, a porladozó rögök tapinthatóságánál, amikor az órabér harminc korona. Egy nap alatt pedig ebben a hőségben napi hat-hét óránál többet nem lehet dolgozni. Mi ma kétszáz korona? Ne a sört, ne a cigarettát számoljuk. Csak a létminimumot. Azt se kedvezményes, parlamenti büfé árakon. Azon a normálison, ami mára normális. De inkább azt se. Inkább odafigyelni és palántázni tovább a még hátralévő negyed hektáron a téli káposztát.

A földtulajdonos jó ember. Fájrontkor meghívja a napi bérért dolgozókat egy pohár sörre is. Pedig az ma már igazi luxus. Aztán becsülettel fizet. Nem úgy, mint néhány fekete limuzinon járó, a dühödt és pénztelen gyári munkásoknak blazírt mosollyal magyarázó igazgató tanácsi tag vagy egyéb, magát pénze miatt felsőbbrendűnek kikiáltott ficsúr. Itt a föld az egyedüli lehetséges megélhetés. A becsületes munkának hová csúszott mára az értéke? Inkább összeszorított foggal hallgat mindenki, nem láttam, nem hallottam, nem beszélek, mindenki hagyjon békén álláspont az uralkodó. Szabadlábon járkálnak a világszép karcsú maffiózók, nyitott autóban suhannak át a városon, ahol lassan minden bolthajtás alatt koldul valaki. Mindegy! Már nincs hátra, csak két-háromszáz palánta. A rög omlik, a kicsinyke növény pihegve hull az előkészített sárágyba, két mozdulattal kell betakarni. Sár, por, hőség és harminc korona egy órára. Biztos, tiszta, becsülettel megdolgozott pénz. Nyitott tetejű több milliós autóra, kétujjnyi vastag aranyláncra nem futja belőle. De futja nyugodt álomra. Futja bronzvörös bőrszínre, így hát nem kell szoláriumba járni. Futja kenyérre, néha húsra. A többit majd esti meg kora reggeli műszakban kell kitermelni a háztájiban. Ha van. Ha nincs, marad az utca, a bolthajtás, a nagy sóhaj, hogy végre Európába érünk egyszer. Fáradt a harangszó, mire kiér hozzánk, a földekre. A kapa kicsit lepihen, a gazdája a bodza alá ásott vizesflakont keresi.