Ez csak csend

Máig nem tudom, ő volt-e a legjobb a felhozatalban, de egy dolog biztos: rengeteg választó a messianisztikus Fico helyett egy messianisztikusnak vélt „nem politikust” választott, hatalmas elvárásokkal, többek közt azzal, hogy lesz ott fenn, Pozsonyban, az elnöki palotában egy igazságos Mátyás. Bocsássuk meg a hazai választónak, hogy mindig a megváltó politikust várja és keresi, most az egyszer olyat talált, aki megváltani bizton nem fogja e kis országot, de a jobb irányba fordulás előharcosa lehet. Máris megüzente a társadalomnak, hogy a bírói függetlenség saját, pökhendi érinthetetlenséggé átformált gyakorlatát nem kívánja támogatni. Egy fecske, de fecske. Aztán azt is megüzente, hogy a négyéves ciklusok azonnali eredményeket váró kormányzati embereinek hosszú távú, stratégiai érdekek mentén kell kormányozniuk, ami jelen esetben a NATO-hoz és az EU-hoz fűződő elvi álláspontjainkat jelenti.

Idén újra megmutattuk a nagyvilágnak, hogy életszínvonalunk nem éppen bombabiztos, de a másik lehetőségnél, az elzártságnál bizonyára megbízhatóbb szavatolója az Európai Unió. A botrányosan alacsony választási részvétel nem volt meglepő, de kíváncsi lennék, mi lenne, ha itthoni közberuházásaink háromnegyedéről le kellene mondanunk, ha nem kapnánk az uniós pénzeket. Igaz, akkor a korrupciónk háromnegyedét is magunk mögött tudhatnánk – bár ebben nem vagyok annyira biztos.

S otthon vagyunk. A 21. századi gyakorlati politikánál s annak 2014-es megnyilvánulásainál. Botrányok sora igazolta ebben az évben is, sőt, az idén hangosabban, hogy a gyakorlati politika legnagyobb motivációja a közpénz fölötti kontroll, illetve annak sikeres lenyúlása. Tört „százegyedszer százszor-tört varázs”, sokadszor kólintotta fejbe az adózó polgárt a felismerés, hogy az egészségügy nem üzlet, legalábbis nem nekünk, csak néhány embernek. S a néhányból néhány szégyenpadra került. Ideje volt, nem rossz jel, lám, néha csak megmozdul valami, de az idei mozgás kevés volt. A nagy bizniszek nem szűntek meg, csak elhalkultak egy időre, hogy jövőre, amikor egyetlen választás sem lesz, de már a 2016-osra szárítja a puskaport kormányzat és ellenzék, még hangosabb, nagyobb és még kevésbé érthető mutyibotrányokkal kecsegtesse a nagyérdeműt a sajtó. Az a sajtó, amelynek maradék szabad szigetei még nincsenek víz alatt s amelyet nem sikerült teljes egészében felfalni.

S jött a papírforma szerinti és papírformákat felülíró önkormányzati választás, amelyen kiderült, hogy a Hídnak és az MKP-nak el kellene felejtenie egymást, mert együtt nem megy, s lassan már egymás ellenében sem. Új és reális doktrínák kellenének, ha nem akarunk teljesen beolvadni, de előtte talán okosabb lenne, ha a szociális hálón tíz nőismerősömből kilenc nevénél nem lenne ott az -ová.

2014 a választások éve volt, de Bartalis Jánossal kell egyetértenem, aki szerint „különben csend van, határozottan csend van”, s jó lenne, ha ez nem a vihar előtti csendet jelentené.

Mozgalmas, de tragédiáktól mentes, fájdalmas felismerésekből okuló új esztendőt kívánok a hazai közéletnek.