Exit Jugoszlávia

A Szovjetunió és Csehszlovákia után ismét egy állam neve tűnik el Európa térképéről: Jugoszláviáé. Igaz, hogy jó néhány éve már csak a névtábla maradt fönt, a régi kisbirodalom központjában, Belgrádban. A névvel egyúttal eltűnt a délszláv egység álma, amint hogy a Szovjetunió nevével egy időben a pánszláv egység utópiája is, amely annyi nyugtalan éjszakát okozott a XIX. század diplomatáinak. ĺgy őrölnek, hol gyorsan, hol lassan, Isten malmai – így a történelem malmai is. Az utópiákból csak azokat tartva meg, amelyek tényleges, szerves folyamatokban, közös érdekekben, szellemi rokonságban vertek gyökeret. A Római Birodalmat a hatalom meg a közös érdek tartotta össze, az Osztrák–Magyar Monarchiát ugyancsak a hatalom, de főleg az európai egyensúlyban sokáig nélkülözhetetlennek tartott szerep. Ma is vita tárgya még: ha az első világháborúban győztes nagyhatalmak nem úgy ítélték volna meg, hogy a német birodalommal kötött szövetségi viszony Ausztriát az európai egyensúlyban játszott szerepre alkalmatlanná tette, vajon kizárólag a belső, centrifugális erők felbontották volna-e a Monarchiát. Az mindenesetre kiderült, hogy a két új állam, amelyet avégett tákoltak össze a nyugati hatalmak, hogy a germán és orosz terjeszkedés elé gátat építsenek – alkalmatlannak bizonyult az egyensúlyi szerepre. A második világháború elején a két állam protektorai képtelenek voltak Csehszlovákia majd Jugoszlávia védelmére, és a szovjet birodalom felbomlása után ezek az államok nem voltak képesek kényszerű együttélésüket egy igazi föderációra átváltani. Amikor ütött az igazság, illetve a szabadság órája, kiderült, hogy a közös nyelv és etnikum nem elegendő egy nemzetet faragni a különböző történelmi keretekben és kultúrában felnőtt csehekből és szlovákokból, horvátokból és szerbekből. Közös útlevelek voltak, de csehszlovák és jugoszláv nemzet a valóságban sohasem létezett. Most, hogy a szerb többségű Montenegró is válaszút elé került, csak erős európai nyomásra, az Európai Unióhoz való csatlakozás ígéretével lehetett elérni, hogy Szerbiával – legalább próbaidőre – egy föderáció teteje alá húzódjék, de ezt se Jugoszláviának hívják már, hanem „Szerbia és Montenegró”-nak. Ekként tanultuk meg, hogy a közös nyelven, íráson és etnikumon kívül még a közös vallás sem elég erős ahhoz, hogy a gazdasági érdekektől is determinált regionális önállósági igényeknek ellenálljon. És a jugoszláv név eltörlése után kérdésessé válik, mi marad meg a szerbek reményéből, hogy legalább Koszovót megtartsák a nagyszerb állam utópiájának szétbomlása után. Az utópia veszte már azért is nehezen elviselhető a szerbeknek, akiknek egy része még mindig hűséges Milosevicshez, mert előbb-utóbb rá kell jönniük, hogy a jugoszláv államot fent lehetett volna tartani, ha Belgrád hajlandó lett volna lemondani hegemonikus igényeiről, s beleegyezett volna a horvát pártvezérnek, Bakaricnak még Tito életében tett javaslatába, hogy „föderalizálják” a föderációt. Nem a Nyugat, nem a németek, nem a Vatikán bontotta fel a jugoszláv államot, hanem Milosevics hajthatatlansága, aki a többi köztársaságot az elé a dilemma elé állította, hogy vagy belenyugosznak a szerb irányítás alatt álló centralizmus megerősítésébe, vagy Belgrád fegyverrel fogja biztosítani igényét, hogy minden olyan területet, amelyen szerbek laknak – még ha csak kisebbségben is –, Szerbiához csatoljon. Az utolsó hetek eseményei megmutatták, hogy a NATO győzelme után is a régi tábornokai alatt érintetlen maradt szerb hadsereg és a szerb nép jelentékeny része nem hajlandó elismerni a milosevicsi koncepció bukását.A szerző Franciaországban élő magyar történész, író