Európai vörösök és rózsaszínűek

Kilenc egykori kommunista párt utolsó 15-20 esztendejét elemzik az egyetem politológusai. Bemutatják az olasz, az egykori keletnémet, a cseh, a szlovák, a magyar, a lengyel, a litván, az ukrán és a bolgár kommunista pártot a nyolcvanas évek végétől egészen 2002-ig. Valójában a politikai baloldal történetéhez nyújtanak hasznos adatokat. Mi történt a hajdani állampártokkal (az olaszok esetében a legerősebb nyugat-európai kommunista mozgalommal)? Miként zajlott le a kommunista állampártokon belül az a reformfolyamat, amelynek végeredménye az lett, hogy megindult egy szociáldemokrata irányú mozgalom, országonként és pártonként váltakozó sikerrel és támogatottsággal, ezzel egyidejűleg pedig a konzervatív beállítottságú, a reformokat már Gorbacsov idején is ellenző kommunisták rendre megalakították saját pártjaikat, pártocskáikat. (Amelyek közül a legtöbb elszigetelt és elöregedett csoport maradt, s kivételképpen csupán Csehországban, illetve Szlovákiában sikerült parlamenti képviselethez jutniuk. Sőt Szlovákiában a konzervatív kommunisták előretörésével párhuzamosan a szociáldemokrácia végzetesen meggyengült.) Egybehangzóan állapítják meg a tanulmánykötet szerzői, hogy Közép-Európában a politikai baloldalt (Németországot kivéve) a posztkommunista pártok egykori tagjai képviselik, illetve olyan személyiségek, akiket a maguk idejében a sztálini módszerek távolítottak el a kommunistáktól. Ennek az állapotnak országonként más és más oka lehet, de közös jelenség, hogy a sztálini rendszer közép-európai térfoglalásának egyik legfontosabb aktusa volt a szociáldemokráciák beolvasztása a rendszerint gyenge és tömegbázissal alig rendelkező kommunista pártokba, majd vezető káderek gyors vagy lassú kiiktatása után sor került a majdnem teljes megsemmisítésre is. Ugyanakkor az intézményes üldözés dacára a szociáldemokrata hagyományok lappangva továbbéltek. Hruscsov uralkodása idején pedig, a békés egymás mellett élés ideológiájával párhuzamosan, új erőre is kaptak, amelyet Moszkva – akár tetszett, akár nem – kénytelen volt tűrni, hiszen az enyhülési politikában mégiscsak a nyugati szociáldemokraták voltak a hangadók. Ebből az is következik, hogy a rendszerváltás előzményeként, a reformkommunista mozgalmakban a kommunista pártokon belüli szociáldemokrata gondolkodás lesz a hajtóerő. És a közép-európai tájakon a reformkommunista mozgalmak ott lettek igazán sikeresek és ott lehetett a politikai baloldal kormánytényező is, ahol élt szociáldemokrata történelmi hagyomány, netán – sokszor csupán ennyi – nosztalgia. Lengyelországban, a cseheknél, a magyaroknál, sőt a litvánoknál (a volt Szovjetunió országai közül egyedül Vilniusban) ilyen tradíció létezett, a reformkommunisták számára ez hivatkozási alap és tájékozódási pont lehetett. Ezeknek a pártoknak a vezetői – Nyers Rezső, Horn Gyula, Kovács László, Miloš Zeman, Vladimír Špidla, Algirdas Brazauskas, Aleksander Kwaśniewski – egyszersmind az európai politika komoly tényezői is lettek. Fontos tényezővé lett a posztkommunista pártok sorsának alakulásában, hogy az adott elődpárt milyen mértékben akart vagy tudott ellenállni a moszkvai centralizáló akaratnak. Kádár János esetében éppúgy, mint a lengyel pártban meglehetősen közismert volt, hogy Moszkva inkább tűri vonalukat, meg az is, hogy állandóan keresi a lehetséges személyi puccsokra kiválasztható quislingeket. Husák esetében pedig nemhogy a moszkvai vonalhoz való szolgai ragaszkodásról volt szó, hanem sok esetben a szükségtelen, noha az egyéni karrierekben hasznosítható túlteljesítésről. A cseh szociáldemokrácia egyértelműen kinyilvánította, hogy nem utódpárt, ezt a dicsőséget átengedte Miroslav Grebeníčeknek. A szlovák szociáldemokrácia gyakorlatilag annak ellenére sem létezik, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja a Szocialista Internacionáléhoz kapcsolódott. Számtalan magyarázat adódik e helyzet megvilágítására, túl azon, hogy a szlovák reformkommunizmusnak nincsen kiemelkedő személyisége. Igaz az is, hogy a szociáldemokráciának Szlovákiában roppant gyenge tradíciói vannak. A szlovák politikai életben előnyt élveztek már az első köztársaság idején is a különböző populista és nacionalista pártalakulatok. Ez a hagyomány folytatódni látszik. Ezért alakulhatott ki olyan szituáció, hogy látszatbaloldalként tevékenykedhet Vladimír Mečiartól Robert Ficóig és a kommunistákig egy sor, különben egymást is megfelelő mértékben utáló párt, miközben a szociáldemokrácia maroknyi és hitelét vesztett csoporta szűkült. Egyébként nem mellékes, főleg a cseheknél, a magyaroknál, a litvánoknál és a lengyeleknél, hogy a szociáldemokrácia sokszor érvényesebb választ tudott adni az adott országok európai integrációval összefüggő problémáira, mint a konzervatív jobboldali pártok. A jobboldal ezekben az országokban a legtöbbször a nacionalizmust tartotta a leghatásosabb fegyvernek, amelynek hatóereje a Szovjetunió felbomlása után jelentősen csökkent, az pedig félreérthetetlen, hogy az Európai Unión belül szalonképtelen lesz.