Európai üzenet Kubába

Idestova két éve, hogy az iraki háború kérdésében pengeváltásra került sor az Egyesült Államok és az Európai Unió néhány fontos tagországa között. Azóta a véleménykülönbségek hangsúlyozása dolgában hátrébb parancsolták az agarakat. Mindkét fél felismerte az egymásrautaltságot. Az Újvilág vezetőihez képest máshogy gondolkodó európaiak részéről ez abban is megnyilvánul, hogy látszólag Párizsban is, Berlinben is napirendre tértek afölött, amit az USA némely vezetői a háborúba történő bekapcsolódástól ódzkodók gondolkodásbeli elöregedéséről mondottak. De azért elképzelhető, a hagyományaikra oly rátarti franciák változatlanul mit gondolnak az európaiakat politikai agyér-elmeszesedésben elmarasztaló, kevésbé diplomatikus amerikai megnyilvánulásokról. A Castro vezette Kubának tett gesztusok alapján gyanítható, a rendreutasítást sem Madridban, sem Berlinben, sem Párizsban nem feledték egészen. A szigetország elszigeteltségének enyhítésére tett próbálkozások úgy is értelmezhetők, hogy ezekkel a kezdeményezők borsot akarnak törni a Castro iránt kérlelhetetlen washingtoniak orra alá, de úgy is, hogy itt az „ágyúdiplomácia” más, kisebb véráldozattal járó eljárásokkal való helyettesítéséről van szó. Az elmúlt két évtized leglényegesebb világpolitikai fejleményét értelmezve megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltás is az „ágyúdiplomácia” egyedül üdvözítő voltának tagadásával valósult meg. Igaz, ennek az volt az ára, hogy (Csehszlovákiában például) az 1968-as megszállás utáni konszolidátoroknak a haja szála sem görbült, hogy privatizátorként, politikusként, sajtóbeli vezetőként továbbra is a napos oldalon vannak. De ha az ember arra gondol, hogy a békés rendszerváltás alternatívája előre megjósolhatatlan kimenetelű fegyveres beavatkozás, netán polgárháború lett volna, akkor azt kell mondani, hogy a lehetségesnél mégiscsak kisebb veszteséggel járt a békés rendszerváltás. Kuba eléggé kis ország ahhoz, hogy esetleg kísérleti terepe legyen „a demokrácia szuronyok hegyén történő meghonosítása kontra békés rendszerváltás” dilemmája utóbbi javára történő megválaszolásának. Mint ahogy Irak túlságosan nagy ahhoz, hogy példáján az USA a demokrácia erőszakkal történő eredményes terjesztését képes legyen megvalósítani. Kétségtelen, egy totalitárius államban jelentős azok száma, akiknek inába száll a bátorsága, ha végiggondolják, rovásukra mi történhet a rendszerváltást követő két hét alatt. A kis Szlovákiában is vannak néhány ezren, akik ha jól belegondolnak, nem is tudják, hogy egyáltalán miként úszhatták meg ép bőrrel a rendszerváltást, és mitől élhetik világukat az elit keretei között. Előfordulhat, Castro és környezete az erőszakos megoldásoktól ódzkodó Európa bátorítására mégis rászánja magát kontinensünk hozzánk közeli része 1989 utáni átalakulásának tanulmányozására, és a szigetországban is bekövetkezik, aminek mi az elmúlt 15 év alatt tanúi lehettünk. Siker esetén az Európa nemes hagyományaira büszke demokraták emberi életet kímélve vesznek elégtételt azokon, akik aggkori agyalágyultságot emlegettek, amikor Berlin és Párizs előre sejtette, hova vezet, ami Irakban történik, és véleményüknek hangot is adtak.