Európai Unió és szolidaritás – Afganisztán kapcsán

A kérdés természetesen a harci övezetben elhunyt és megsérült szlovák katonák kapcsán merült fel, éppen ezért a válaszok is leginkább az afganisztáni misszióra vonatkoztak. A hat párt közül négy a nemzetközi közösség támogatását jelölte meg kritériumként. Két negatív válasz is érkezett, az SaS részéről Richard Sulík pártelnök, a Smer részéről pedig Ľuboš Blaha, a parlament európai ügyekért felelős bizottságának elnöke jelezte, hogy elutasítja a szlovák részvételt Afganisztánban. A két képviselő érvei így foglalhatóak össze: az afganisztáni háború egyes nyugati országok indokolatlan agressziója, és Szlovákiát nem érinti (Blaha), ráadásul Afganisztánba az oroszok után az amerikaiaknak is beletörik a bicskája (Sulík). Ezek a megjegyzések – amelyektől egyébként mindkét párt szakpolitikusai sietve elhatárolódtak – tartalmukban meghaladják a feltett kérdést, és egyben prezentálnak egyfajta világnézetet is. Ennek első eleme az izolacionalizmus, azaz hogy minden országnak csak azzal kellene törődnie, ami közvetlenül érinti, mással nem. A második elem az euroszkepticizmus, azaz hogyan lehet „egyes nyugati országokról” úgy beszélni, hogy Szlovákia tőlük élesen elkülönülő elemként jelenjen meg. Végül pedig ott van a Moszkva–Washington, illetve a Moszkva– Brüsszel analógia, amely az előbbieknél is továbbmenve Európát nem a nemzetek szövetségének, hanem egyfajta börtönének tekinti. Ez a fajta befelé forduló euroszkepticizmus sok formában megjelenhet, beleértve az Orbán Viktor-féle, „a nyugat alkonya” tézist, az eurómentőöv elleni neoliberális tiltakozást, a hagyományos angol különállást az EU-n belül, vagy éppen a közösségi szabályozás ellen küzdő szélsőjobb tirádáit. Fontos látni, hogy az EU kritizálása még nem tesz valakit azonnal euroszkeptikussá: e sorok írója is sok rosszat tudna írni a felpüffedt brüsszeli bürokráciától az agrárpolitikán át a parlament legitimitásáig. Az euroszkeptikusok azonban ezt annyiban meghaladják, hogy nem csupán az EU, mint a gyakorlatban megvalósult rendszer képezi kritikájuk tárgyát, hanem magát a közös európai projektet is gyanakodva szemlélgetik. Alternatívájuk a közös EU-val szemben az erős, öngondoskodó nemzetállam. Van azonban itt két ellenérv. Az egyik, hogy az euroszkeptikus politikai elitek az EU haszonélvezői közé tartoznak, különösen Közép-Európában, ahol az EU-n belüli újraelosztás sokkal több pénzt hoz, mint amennyit elvisz. A másik pedig az, hogy ha valami nyilvánvaló a 20. század történelme alapján, az az, hogy Európának csak közösen és egyesülve van esélye arra, hogy meghatározó globális tényező maradjon. Ebből következően Szlovákiának mindenhol van keresnivalója, ahol az EU-nak van. Az EU-nak pedig ott van, ahol közös értékei a beavatkozást diktálják. És pontosan ez az a szint, ahol vitázni lehet: hogy az EU-nak, mint közösségnek, maradnia kell-e Afganisztánban. Ha Blaha és Sulík erről beszéltek volna, úgy valós vitára invitálnának. Így viszont csak politikai krédójukká tett önzőségükről és a pártjaik által kötőszóként használt szolidaritás megértésének teljes hiányáról tettek tanúbizonyságot.