Európai politikusok: sok a beszéd, kevés a tett

Erős ember volt a héten Brüsszelben Ivan Mikloš: úgy rázta a fejét az uniós pénzügyminiszterek tanácskozásán, mintha legalább egy ötvenmilliós országot képviselne. A téma az euróval kapcsolatos maastrichti kritériumok átdolgozása volt, és miniszterünknek az nem tetszett, hogy néhányan lazítani szeretnék az államháztartási deficit mostani határértékét. Első hallásra nem nagyon értjük, hogy a bruttó hazai össztermék (GDP) 3 százalékának megfelelő megkötés miért annyira fontos Szlovákiának. A kormány éppen eleget kap azért, mivel évek óta véres reformokkal igyekszik lefaragni a hiányt, és jövőre talán reménykedhet benne, hogy megközelíti a 3 százalékot. Megtartania azonban nem lesz könnyű, így mezei eszünkkel azt hinnénk, vezetőink nagyon is örülnek, mondjuk, egy 3,5 százalékos arány bevezetésének. Mikloš a reformjaiért nemzetközi szinten sok dicséretet kapott az utóbbi időben, de kár lenne, ha ez a fejébe szállna. Kis országa még messze van a komoly gazdasági hatalomtól, és inkább örülnie kellene, hogy a Nagy Kísérlet eddig inkább sikeresnek bizonyul, mint botránynak. Persze lehet, újra csak egy nagy sakkjáték egyik tisztáldozatát láttuk. Annak a bizonyos 3 százaléknak a tartására képtelen Németország és Franciaország éppen a napokban igyekszik végleg felvizezni egy olyan brüsszeli rendeletjavaslatot, amely viszont Pozsonynak létérdeke. Manapság az iskolás gyerekek rossz jegyet visznek haza, ha nem tudják felmondani az egységes uniós piac ismérveit. Pedig ez még messze van az egységtől. Lényegében csak a tőkések és a termelők mozgathatják szabadon, amijük van, a GDP 70 százalékát kitevő szolgáltatások éppen úgy gúzsba vannak kötve, mint korábban. Az egyes országok ugyanis az elmúlt évtizedekben rafináltabbnál rafináltabb védőintézkedéseket vezettek be. Bebizonyosodott, hogy ezen a téren a hivatalnokok fantáziája nem ismer határokat. Ilyen tekintetben az Európai Unió továbbra is a középkorban található, az USA-vezetők emiatt a lisszaboni fogadkozásokat látva nyilván jókat nevetgéltek magukban. Az európai országok vezetői pedig úgy jártak vele, mint a mi minisztereink szoktak. Ők is csak addig hívei a megszorításoknak és az állami kiadások lefaragásának, amíg az nem az ő reszortjukat érinti. Ezzel egyébként a szolgáltatások reformját tervezők is tisztában voltak, ezért építettek bele az új rendeletbe egy megkötést, amely szerint a szegény tagországból érkező szolgáltató is csak olyan bérköltségért vállalhat munkát, mint a helybeli. Vagyis ha a hazai szobafestőcég kiküldi Németországba a munkásait, akkor az ottani szinten kell nekik fizetnie. Jól hangzik, ugye? De a szorult helyzetben levő német kormánypolitikusoknak ez sem elég, a hasonlóan gondolkozó társaikkal javában akadályozzák a rendelet elfogadását. Persze megtörténhet, hogy az ennél sokkal kellemetlenebb költségvetési hiányuk miatt nekik sokkal fontosabb maastrichti kritériumok lazítása érdekében hajlandóak lennének visszakozni. Ilyen esetben Mikloš brüsszeli keménykedése sem lenne annyira komikus. Júniusra kiderül, mi is folyik a háttérben. Addig a hazai szolgáltatóknak érdemes lesz németül tanulniuk.

A nagypolitikai vihar elérte a környezetvédelmet is, a U. S. Steel feljelentette a kormányt. Az USA az eddigi egyetlen, gazdasági megszorítással járó környezetvédelmi világegyezmény kapcsán megpróbálta eljátszani az erős ember szerepét. Kis híján sikerült is neki. Az egyezmény végül nagy nehezen érvénybe lépett, de a kassai vasmű példája is mutatja, hogy az amerikai cégek nem adják fel, most az egyes kormányok ellen hirdetnek harcot. Reméljük, lógó orral távoznak a bíróságról.