Euromaci

Valahol a Szilicei-fennsík peremén jártunk. Március vége, április eleje lehetett, a tél szívósan tartotta magát, a falvakban, az erdők alatt mindenütt hó; a legelésző, eleség után turkáló őzek, szarvasok kijöttek a földekre, le egészen az országútig. Mintha az egész Kárpátok patásvilága adott volna találkát Gömörben; ennyi állatot évek óta nem láttam. S mintha mindez nem lenne elég, egyszer csak egy nagy macskát láttunk sündörögni az út mentén. Fékeztünk, nézegettük, ez bizony vadmacska, konstatáltuk; nagyon ki lehet éhezve szegény, ha ilyen bizalmasan nézeget bennünket. Miután kölcsönösen kibámészkodtuk magunkat, hagytuk egymást egymás dolgára menni.

A dolog nem is lenne érdekes, ha nem országos jelenségről lenne szó. Szlovákiában az utóbbi években például úgy elszaporodtak a medvék, hogy az Alacsony-Tátra egyes vidékein már a turistákat veszélyeztetik. A kukázó macik rendszeres látogatói lettek a szállodák környékének, és nem mennek ritkaságszámba az olyan esetek, amikor az amúgy félénk, emberkerülő állatok sebesülést okoznak a tolakodásukkal. S még ez sem lenne érdekes, ha nem Szlovákiáról lenne szó. Ahol köztudottan semmi sem működik úgy, ahogy az természetes lenne. Például az állatokkal.

Az egyik kereskedelmi tévé röppentette fel a hírt a minap, hogy Hollandiába szállítottak egy fiatal medvét, melyet még bocsként fogtak be. Hónapokig élt az ember kenyerén a mackó, s miután úgy megszokta ezt a természetellenes állapotot, hogy kiengedése után sem akaródzott neki szabad medveéletet élni, és egyre tolakodóbbá vált, már azt latolgatták, hogy kimulasztják szegényt ebből az árnyékvilágból. Ekkor léptek közbe az állatvédők, akik találtak egy holland vadasparkot. A mackó tehát, odahagyva a szlovák hegyeket, a benelux síkságon fogja illegetni magát, hallgatva a közeli tenger csobogását, visszasírva a szlovák rengeteget.

S ezen a ponton áll meg az ember esze. Ebben az országban, ahol mindenki a turizmusról álmodik, s ahol minden együtt van hozzá, lassan állatexportőrök leszünk. Ahelyett, hogy itthon mutogatnánk természeti kincseinket, a négylábúakat kamionba gyömöszöljük, és szállítjuk olyan országokba, amelyek megbecsülik, amijük van. Ide legfeljebb vadászni jöhet (és jön is) a nyugati fehér ember, aki odahaza egy verébre sem foghat fegyvert.