Energiaipari meccsek

A szlovák kormány visszavásárolta a gázművek felét. A magyar kormány visszavenné a korábban privatizált energetikai cégeket. A horvát kormány pedig az ottani olajfinomító társaságra (INA) tenné rá a kezét, kiszorítva onnan a magyar Molt. Látszólag össze nem függő ügyek,ámsok bennük a közös.  A magyar–horvát diplomáciai háború a szemünk előtt dúl. A horvátok szerint a Mol vezérigazgatója lefizette korábbi miniszterelnöküket, így az a horvát állam számára előnytelenül adta el az INA cégvezetési hatásköreit. A Mol és a magyar kormányzat szerint viszont a történet a magyar privatizőr kiszorításáról szól, illetve a horvát belpolitikai harc része: ennek az ügynek a segítségével akarja az egyik oldal kriminalizálni a másikat. A magyar kormány tegnapi közleményében azon duzzog, a horvátok mennyire nem becsülik a külföldi befektető Molt, s milyen tisztességtelenül akarják kiszorítani a piacról,ámezt a részt talán jobb lett volna kihagyni a hivatalos kommunikációból – a Magyarországon befektető nagy külföldi cégek tudnának egyet s mást mesélni arról, mennyire becsülik meg őket 2010-től Magyarországon…  Megfigyelők azt mondják, nehéz eldönteni, kinek van igaza, sokak szerint egy kicsit mindenkinek, ám innen nézve nem is ez az érdekes. Ami tény: a térségben egyre több kormányzat látja úgy, hiba volt magánosítani a nagy energetikai cégeket, jobb lenne azokat visszaszerezni. Ebbe a sorba illeszkedik Horvátország és az INA is.  Amikor az utóbbi két évtizedben az államok fokozatosan eladták döntő tulajdonrészeiket a nagy energetikai vállalatokban, három cél lebegett előttük: megtölteni az államkasszát, tőkét hozni (a fejlesztések nem állami, hanem magánpénzből valósulnak meg), valamint gazdaságosabban működtetni a behemót vállalatokat (ha a külföldi partner irányít, kisebb az esély a cég szétlopására). Az azóta eltelt idő részben visszaigazolta a célokat, ám csak részben. Időközben ugyanis a politikusok rájöttek, hogy a külföldi befektetőknek – az esetek többségében – ez nagyon jó biznisz volt (osztalékként szép összegeket visznek ki az országból) és stratégiai szempontból jobb lenne, ha a kormánynak komolyabb beleszólása lenne a nagy, stratégiai cégek irányításába, befektetési politikájába. És természetesen, ahogy például a Fico–SPP történet is mutatja, a visszaszerzés melletti érv, hogy ezzel lehetőség nyílik a populista árpolitika alkalmazására. Meg persze a pártszponzorok helyzetbe hozására, valamint a jó káderek megfelelő posztokra juttatására.  Mindemellett nehéz egyértelműen megmondani, melyik a jobb alternatíva – esete válogatja. A világ nem fekete–fehér, adott esetben az állam (és polgárai – mert ez a lényeg) számára is előnyös lehet, ha állami kézben vannak a stratégiainak mondott vállalatok. Itt tegyük hozzá: sok esetben a nyugati privatizőrök is állami cégek. Ám ismerve a posztszocialista valóságot, általánosságban még mindig az tűnik a jobb esetnek, ha a nyugati befektető irányíthatja a céget. Az utóbbi évek trendje viszont más irányba mutat.