Én és az elnök

A leköszönő államfő hivatala ugyanis csütörtökön még nem tudta megmondani, kinevezi-e Gašparovič az új, a parlament által megválasztott alkotmánybírákat. Lehet, hogy ez lesz a vaskos államfői viccgyűjtemény utolsó darabja.

Én sajnos csak egyszer találkoztam vele, de az az élmény minden pénzt megér, hadd elevenítsem hát fel. 2009-ben történt. Akkoriban az elnöki palotával szembeni utcában volt a munkahelyem, akár naponta összefuthattam volna vele, például ha egy helyre jártunk volna ebédelni. Na, szóval kora délután volt, épp siettem valahová, átvágtam a Hodža téren, amikor látom, hogy országunk első embere kisétál a palota kapuján és egy közelben parkoló autó felé indul derűsen, kétfős kísérettel. A tér szinte néptelen volt, a közeli trolimegállóban ácsorgók közül sem vette észre senki a palota lakóját. Merész ötletem támadt. Amikor utunk keresztezte egymást, rámosolyogtam és odaköszöntem neki magyarul: „Jó napot, elnök úr!”

A hatást nehéz leírni. Kézi kamera kellett volna hozzá, hogy rögzítse azt a zavart ábrázatot. Először elkerekedtek a szemei, láthatóan kutatott az agyában, hogy vajon ismerhet-e valahonnan. Aztán nyilván szavaim értelmén kezdett gondolkodni, és feltehetően sikerült is beazonosítania a nyelvet, mert ezt a köszönést azért minden szlovák ismeri. Végül morgott valamit az orra alatt, talán nem is nekem szánva, hanem a kíséretének. Akkorra én – több mondanivalóm nem lévén – két méterrel már tovább is sétáltam. De azért visszanéztem, hogy utánam fordul-e. És bizony úgy tűnt, utánam sandít. Hátha hátulról felismer.

Amikor ismerőseimnek elmeséltem az esetet, megjegyezték, hogy valami csípősebbet kellett volna mondanom, hiszen oly gazdag a magyar nyelv. És mivel Gašparovič többször nyilatkozta, hogy az itteni magyarok nem elég lojálisak, talán meg sem lepődött volna szavaimon.

A mostani államfőválasztás az „egyéniségek harca” volt. Gašparovič viszont nem volt egyéniség. 2004-ben csak a Kukan–Mečiar meccs szerencsétlen kimenetelének köszönhetően költözhetett be a Grassalkovich-palotába, másodszorra pedig a megszokás hatalma győzött, nem pedig ő. A nagypolitika egyik alapszabálya, hogy minden erős miniszterelnök gyenge államfőt, bólogató kiskutyát akar maga mellé, akivel közösen biztosíthatják a „stabilitást”. Gašparovič utódjával remélhetőleg sokszor meggyűlik majd a kormányfő baja...