Emberek a hegyen

Dél-Gömör, tavaszelő, a vadszilvák fehér, apró virágaiból pártát tettek a hegyek sokat látott homlokára. Másfél ezer lélek éli mindennapjait egy nagyközségben, itt, a történelmi hadi és kereskedelmi utak keskeny völgybe szorulásánál. Egykor dicső múlt, mára hamvukba hullott remények csupán? Tucatnyi ember sürgölődik a domb tövében, a temető alatt. Csákánnyal, lapáttal faragják a sárga agyagot. Szinte rugózik, visszaüt a csákány vasa, olyan makacs itt a föld. Parkolót építenek. Nem munkaviszony ez, csak úgy, ebben az új foglalkoztatási programban tesznek-vesznek, ha már nincs más, legalább ez tartsa meg bennük az emberi méltóságot. Mert anélkül nem megy. Meg reménység nélkül sem. Nem szomorúak, inkább fásultak kissé. Évek óta kilátástalan helyzet fojtogatja őket, jó negyvenes, inkább ötvenes korosztálybeliek. Nekik ugyancsak nehéz már váltani, újat találni, egyáltalán elhelyezkedni. A gyerekeik szétszéledtek, ahogy mesélik, hol a szomszéd országban, hol távolabb keresnek munkát, szebb jövőt, sokuk haza sem jön már. Ami megmaradt a falunak, az az egykor híres múltja, a település feletti dombon méltóságteljesen elnyúló várfalak maradványai. Itt kellene keresni valamit. No nem kincset, mert azt hiába is keresnék, hanem talán a kitörési pontot, hogy hogyan tovább. El is kezdték, mert volt egy-két ember, akinek végre fontos kezdett lenni a reménytelen jelenben az egykori gazdagabb múlt. Láss csodát, a kitartó munka első gyümölcseit később meghozó rügyek máris kipattantak. A régi várdombon a sok dolgos kéz kitisztította a terepet, a terep hajlásaiban ott sejlenek az őrtornyok, bástyák, paloták falai. Mit lehetne kezdeni ezzel? Várat építeni már nem érdemes, de talán az a sokat ragozott idegenforgalom, ha végre beindulna, abból csurranna-cseppenne valami. Falunak is, közösségnek is. Az emberek lelkesen teszik a dolgukat a dombon. Gyermeki tisztaságú viccelődéssel, jó hangulatban, mert ha már úgyis olyan hosszú az Úristen, rövid a szalonna, legalább a jobbik kedve uralkodjon az emberen. A morgás joga is az övék, mert az is van sűrűn. Politikát, gazdasági mutatókat, javuló életszínvonalat itt, nekik, nem igazán érdemes emlegetni. „Csak jönne már ide hozzánk valaki onnan fentről, megadnánk mi neki a szájízt! Nézzen körül, a sok bitang mit csinált itt a vidékkel. Aztán máig sincs semmi jobbra változás. Nekem már ne jöjjenek reménykedéssel, meg ígéretekkel, uram, én már mindjárt hatvan éves vagyok, mit hazudnak nekem a szemembe?!” – zúdul ki a panasz. Aztán az első gőz kieresztése után mégis valami biztató. Hogy itt ez a várhegy, hogy milyen jó, hogy végre meg lehet majd mutatni, itt is volt valami egykor. Volt. A van kérdéses. Lesz-e lesz?