Elveszett politikai kultúra

Minden politikai elemző tisztában van vele, hogy mikor a politikai kultúrát említi, nagyon ködös és nehezen megfogható fogalommal operál, mégis minduntalan kénytelen visszatérni hozzá, a milyenségét vagy a hiányát említve.

Ezzel a ténnyel önmagában nincs is probléma, azonban mihelyt a politikusok kezdenek a politikai kultúra hiányáról beszélni, kérdések vetődnek fel minden egészségesen és kritikusan gondolkozó szemlélőben.

A politikai kultúra értelmezését, definícióit alapvetően két nagy vonulatra lehet osztani: az egyik a jelenkori, relativizmusból kiinduló értelmezés, melyben kutatjuk, leírjuk a politikai kultúra milyenségét. A másik, amelyre a „politikai kultúra hiánya” szókapcsolat enged következtetni, az idealizáló megközelítés, amely alapján létezik egyfajta egyezményes, morális értékeken alapuló univerzális politikai kultúra, tehát egy színvonal, amely alá nem illene ereszkedni. Mindkét megközelítésnek vannak aggályos pontjai, amelyek akkor törnek a felszínre, amikor megpróbáljuk megállapítani, milyen szinten leledzik a szlovákiai politikai kultúra: hogyan lehet mérni azt, amit mindenki csak szubjektíven érez, vagy azt érzi, hogy „baj van vele”. A relativista megközelítésnél ez kevésbé probléma, mivel ilyen szemszögből nem létezik olyasmi, mint „a politikai kultúra hiánya”, mert valamilyen politikai kultúra mindenütt van, és le lehet írni, milyen. Az idealizáló megközelítés azonban bajban van, mivel megoldásra szorul az is, milyennek kellene lennie a politikai kultúrának, és mi az, amiben elmaradunk a kívánatos színvonaltól. Az elmélet helyett azonban most forduljunk a gyakorlat felé, a fenti kijelentések kiváltó okára.

A „politikai kultúra hiánya” két szinten található meg, a parlamentben (vagy a politikai elitben, ha jobban tetszik), valamint a társadalom egészében. A két szint közül általában az elsőről esik szó, így ennek szenteljünk egy kicsit több figyelmet: politikusaink – legyenek kormánypártiak vagy ellenzékiek – előszeretettel beszélnek a politikai kultúra hiányáról, és gyakran szólítják föl egymást a színvonal emelésére. Ezen a ponton következik be a politikai kultúra (ez esetben szerencsésebb lenne a „politikai kulturáltság” vagy „kulturált politizálás” kifejezés) veszte: ha minden politikus csak beszél róla, mégpedig olyan értelemben, hogy a másik – vagy alany nélkül, „hiányzik a politikai kultúra” – emelje a színvonalat, akkor baj van, mert mindenki úgy véli, nála minden rendben van, csak a másik hibázik, vagy csak általában, jelenségként nincs politikai kultúra. Ha ez így folytatódik, országunk sosem tud továbbfejlődni a politikai kultúra terén. Lehetséges, hogy egy kis önelemzéssel, és minden egyes politikus személyes áldozathozatalával előbbre mozdulnánk e téren, mint azzal, hogy ujjal mutogatnak a másikra vagy a parlamenti tárgyalóteremre.

A másik színtér, ahol hiánycikk a politikai kultúra, a társadalom. Ha úgy tetszik, nevezhetjük politikai apátiának vagy pedig a választópolgárok politikai öntudata hiányának, melynek szintén több megnyilvánulási formája van. Például a kormány nagy reformlépéseit – a közvélemény-kutatások eredményei szerint – csak a lakosság nagyon kis hányada támogatja, mégsem tesz semmit annak érdekében, hogy befolyásolja a helyzetet. Ha most azt kérdezik, „ugyan, mit tehetnék én ellenük”, megemlíteném a németországi tömegtüntetéseket a szociális reformok ellen, valamint az Olaszországban már-már hagyományosnak nevezhető szakszervezeti megmozdulásokat. De említhetném azt is, hogy országunkban a politikából csak igazán látványos esetekben buknak bele miniszterek és képviselők zavaros gazdasági ügyekbe, esetleg csak akkor, ha az már átlépi a politikai elit gyomrának tűréshatárát – erről is mi, választópolgárok tehetünk, mert otthon ülve szidjuk választott képviselőinket ahelyett, hogy jeleznénk, nem tehetnek ilyet, mert elveszítik szavazatunkat. Ez a magatartás tehát társadalmunk érettségének is mutatója, mindannyiunk bizonyítványa, és a politikai kultúra „halála”.

Zárszóként hadd figyelmeztessek tehát mindenkit arra, hogy mikor a politikusok magatartását kritizálja, a politikai kultúrát siratja, önmaga is felelőse a kialakult helyzetnek, tehát ő maga is tehet arról, ahogy él, s nem háríthatja a felelősséget másokra.

A szerző politológus