Elszáradó olajág

Rajtam a köntös, mire majd sorsot vetnek. A szamár békésen ballag, csikója unottan követi. Keserű zöld fűszerek illatára támaszkodik az éledő szél, a viskók, az otthonnak nevezett tákolmányok felől kergeti felém ezt a szagot. A nép lakik ott, a megváltásra várók népe. Virágot, olajágat kapnak fel jöttömre, énekelnek, hozsannáznak, pedig ez az út, ez a befelé vezető út igen keserves sorsé. Emberi félelem árnyéka a homlokomon, ott, ahol a bőr már sejti a tövisek ölelését. Látni már azt az utcát, amelyet majd a szenvedésről neveznek el. Az öt kenyér morzsáit is megették már, s kérdeznek, ki vagyok én. Kik jönnek itt felém? Apró gyermekek. A fügefa nem adott gyümölcsöt. A templomot le kell rombolnom, hogy harmadnapra újjáépíthessem. Hát kinek hisztek ti engem? Érzéssel vagy értelemmel szerettek-e? Tudjátok-e, miért jöttem? Kérdések ezre, ezek az én keresztjeim. Még vár az utolsó vacsora, a tanítvány áruló csókja, amely nélkül nem lehetne meg a felsőbb akarat. Harminc ezüstért lehet majd temetőnek helyet venni ebben a városban, ahová a jöttmenteket lehet elkaparni. Bizonyosság. Igen, csak ez kell a népnek. Bizonyosság, hogy teli a has, hogy vackukon asszonyt ölelhetnek, ha éppen kedvük tartja, hogy cirkuszt bámuljanak, bortól részegen fetrengjenek mocskos bordélyokban, hogy kockázhassanak és áruba bocsátott lányok testét tapogassák a rabszolgapiacon. Ez, íme, a világ! Olajágat lengetnek felém, felkavarva a port, s ahogy integetnek véle, koszos szütyőjükből kikandikálnak a fényes tőrök. Oda kell még állnom a főpap elé, a tanácstagok majd kigúnyolnak, vádolnak, s el kell viselni. Ilyen az ĺrás hatalma! Megtagad majd Péter, háromszor is, míg megszólal a kakas, de rá, a kősziklára építem mégis a házamat, hová majd megtérhet a nép. A római megmossa majd a kezét, mert nem talál bennem semmi bűnt. Megkínoznak, sorsot vetnek köntösömre, röhögő katonák piszkálnak majd végig az úton, fel a Koponyák Hegyére. Tódul majd a nép, az a nép, amely ma még olajágat lenget, látni egy kis kivégzést. Velem lesznek első tanúim, a mellettem lévő lator, a százados, akinek megvilágosodik a pillanat. Szomorúnak tűnnék? Még ember vagyok, még remeg a test temploma a nagy csoda előtt, még csak a meleget, a keserű fűszerek illatát, a szelet érzem, még csak a béke olajágát lengető kezek hullámzását látom, még kék az ég a város felett. Harmadnapig oly sok minden történik még. Alkonyat után test már nem maradhat a fán. Szigorú az ĺrás. Anyámnak új fiat ad a rendelés, testvéremnek új anyát. S majd elgördül a nagy kő a sírbolt elől, látni lehet, üres az! Jön majd a hitetlenkedő, belenyúl a sebembe, mert hinni akar. Kezdődik-e egy új világ építése?