Elnökválasztási pótvizsga, avagy egység Seselj ellen

A szerb politika az egyik pillanatban büszkén öncélú és mereven elzárkózó, rögtön utána viszont meglepően rugalmas. Ez utóbbi jegyében született meg a „tűzszünet” Kostunica államfő és Djindjics szerb miniszterelnök két tábora között, ugyanis a Szerb Radikális Párt a minap bejelentette, hogy vezére, Seselj ismét jelölteti magát a decemberi megismételt választásokon. Ő pedig veszélyes ellenfél – a kormánypártiak tehát már nem kockáztathatják, hogy két komoly indulóval (mint volt ez Kostunica és Labusz esetében) bontsák meg a szavazótábort. Az események lényege ismert: a Kostunica vezette Szerbiai Demokrata Párt korábban kiebrudalt tagjai visszatérhettek a szerb szkupstinába, a testület pedig minapi – teljes összetételű – ülésén december 8-ára írta ki az új szerbiai elnökválasztást, s az esetleges második menetben már nem szükséges az ötven százalék feletti részvételi arány a szavazás érvényességéhez. Úgy hírlik, a Milosevicset leváltó Szerbiai Demokrata Ellenzék közös jelöltje Vojiszlav Kostunica, a jelenlegi jugoszláv köztársasági elnök lesz, ez esetben győzelme biztosra vehető. És hogy miben rejlik Vojiszlav Seseljnek (és politikájának) veszélye? Róla tudni kell, hogy nem csupán személy, hanem egy máig visszaszorítatlan áramlat, a ki nem teljesülő irracionális szerb nemzeti álmok megtestesítője. Ha szűkszavúan fogalmaznánk: amolyan második Milosevics. Eredményei pedig nem is rosszak. Az 1997. évi elnökválasztáson például több mint egymillió szavazatot gyűjtött be, aztán majdnem legyőzte a szocialisták színeiben induló Zoran Lilicset, végül csak csekély arányban maradt alul Milan Milutinoviccsal szemben. Érdemes szem előtt tartani azt is, hogy 2000. október 5-én, a fordulat napján diktátorként Milosevics azért bukott meg, mert a parlament és az állami televízió előtti több százezres forrongást „leszerelendő” saját népébe lövetett volna, ezt azonban a válságos pillanatokban mind a katonai vezetés, mind a rendőrség visszautasította. Azon a napon viszont máig titokzatos alku köttetett a puccsot végrehajtó kulcsemberek és a tüntetők politikai vezetői között, melynek folytán – sajátos módon – a katonaság és a titkosszolgálatok reformja elmaradt, hasonlóképpen nem feszegették a balkáni háborúk során a szerbek által elkövetett bűntényeket, és a hágai nemzetközi bírósággal is csak ímmel-ámmal valósult meg a kötelező együtt-működés. Ez a felemás helyzet tette lehetővé Seselj pozíciójának folyamatos erősödését, különösen Milosevics likvidálása után. Tudni kell továbbá, hogy a szerbség úgy tekint a politikára, mint szórakoztató, de nem túl lényeges sportágazatra. A kávéházi traccsolásokhoz Seselj kitűnően megfelelt, hangzatos és közérthető kijelentéseivel. Másutt is tartottak azonban választásokat, s azok egyértelműen a jelenlegi szövetségi állam széthullását feltételezik. Montenegróban magabiztosan nyert a Milo Djukanovics elnök vezette koalíció, amely csak laza szövetséget tud elképzelni Belgráddal. Az említett politikust 1997-ben választották meg Crna Gora elnökévé, s rögtön meghirdette a tagköztársaság önállóságának tervét. Egy időben Djukanovics a Nyugat dédelgetett kedvence volt, később elfordultak tőle, az uniós centrumot és Washingtont ugyanis zavarná, ha a Balkánon két szuverén központtal kellene egyezkednie. Podgoricába utazott ezért Montgomery belgrádi amerikai nagykövet, és intően figyelmeztetett: „A politika mégis a lehetséges művészete nempedig a balkáni gőg és kemény fejűség keveréke.” Ezzel azonban mindössze annyit ért el, hogy Montenegró kitölti a három évre tervezett „kényszerházasság” idejét – azaz eleget tesz a leendő államszövetség követelményeinek –, utána azonban a saját útjára lép. Koszovóban ugyanakkor az Ibrahim Rugova nevével fémjelzett Koszovói Demokratikus Szövetség győzedelmeskedett a helyhatósági választásokon, a kétmilliós – formálisan Szerbiához tartozó, nemzetközi protektorátus alatt álló – tartományban tehát szintén nincs változás: egyedüli célkitűzés a függetlenülés. A jobbára nemzetközi segélyekből, valamint a külföldön élő családtagok hazautalt megtakarításaiból élő tartomány helyzete ékesen példázza, hogy a balkáni politika című tantárgyból az Európai Unió az elmúlt évek során sokat tanult ugyan – de még nem eleget. Van olyan érzésünk, hogy a Nyugat pusztán kényelemből tartaná egyben a mai Jugoszláviát (holnap: Szerbia és Crna Gora unióját), s voltaképpen számításai is logikusak. Montenegró kiválásával ugyanis az államalakulat megszűnne, Koszovó pedig joggal követelhetné teljes függetlenülését, hiszen az ENSZ 1244-es határozata Jugoszlávia részeként ismerte el Koszovót. Széthullóban tehát a maradék ország, a szerbiai elnökválasztás ilyen vonatkozásban pusztán Belgrád tárgyalóképes pozícióit erősítheti. A tét persze nem kevés. Hosszú idő után Szerbia gazdasága végre felfelé ível, az inflációt sikerült normális keretek közé szorítani, az életszínvonal fokozatosan javul. Szerbia tehát nem kockáztathat.