Elindul velem a vakvilág

Valódi falu ez. Benne járok. Hajnali, meztelen fényekben didereg az üres utca. Nem éktelenkednek rikító színű, ezer stílus hulladékát magukba gyömöszölő, műanyagfólia-medrű díszpocsolyák mellett hűsölő, példásan hangulattalanra ápolt kertekben feszítő rezidenciák. Nem kornyadoznak Jancsi- és Juliska-rágta avas, penészes mézeskalács házikókra cáfoló, bűzbe, gazba, magából mállasztott szemétbe fullasztott, közönyösen sóhajtozó, élőhalott viskóvázak. Lappang valami titok a kerítéseken onnan. Kapuk fémrácsán, vastábláján, drótfonadékán, deszkalapján elhelyezett míves kutyaportrék figyelmeztetnek, hogy milyen szerencsés és megtartandó állapot kerítésen innen állni. Az utca mindkét oldalán lépteimmel szaporodnak a kutyamivoltok is. Jobbról kedélybeteg farkaskutya, balról személyiségzavaros vizsla bámul rám. Aztán egy kialvatlan boxer, majd egy jámborságát ügyetlenül titkoló bernáthegyi riogat. Elvakult puli és kisebbségi érzésekkel küzdő agár acsarog. Öntudatos foxi és egykedvű komondor fenyeget. A fényképek mellett tömör szövegek feltételezik rólam jóhiszeműen és a pedagógia erejében bízva, hogy eltéríthető vagyok sanda és nemtelen szándékomtól. „Én három másodperc múlva itt vagyok! Te mit csinálsz?” „Én őrzöm ezt a házat!” „Most éppen unatkozom, de szívesen elszórakoznék veled!” „Most csak azért nem látsz, hogy aztán annál jobban meglepődj!” „Ne félj! Nem ijedek meg!” „Étrendem elég egyhangú!” „Más helyzetben a barátod is lehettem volna!” Magukat morcnak tettető kutyaábrázatok passzolják egymásnak bizonytalanodó figyelmem. Nem dőlök be, mégis terpeszkedik bennem a nyugtalanság. Tudom blöff az egész, mégsem tudok semmit. Szaporázom lépteim, bár egyre gyanúsabbak ezek a komoran szaporodó képebek. Rohanok már, de fürkészem is suhanó arckifejezésüket. Bambák ezek a megnyúlt pofák. Bárgyúk ezek a tompa tekintetek. Űzött vadnak hisznek, miközben őket űzi valami. A valódi kutyák udvarok öblén kushadnak remegve. Félnek. Valami készül. Tartanak tőle. A fotókon, bár sokfelé vetül pillantásuk, mindenik pára szeme sarkából egy irányba kúszik valami remegő, kíváncsi, megszeppent sugár. Ide-oda labdáznak velem ezek a szemfények, lépésről lépésre dobálnak valamerre. Kicsinyesen, szánalmasan, esendőn szűkölnek már. Megérkeztem. Itt van a nagyszabás, a lépték, a határokra fittyet hányó merészség. Erre a kapura ezt pingálta valaki öles betűkkel: „OROSZLÁNT AKAROK!”