Életünk az euróval

Olyannyira, hogy szintén egyedüliként a bevezetést követően nálunk tovább nőtt az euró támogatottsága. Persze fel lehet szisszenni, hagyjuk a dicséretet, hiszen mi minden drágult látványosan. Bizonyos területeken, elsősorban a szolgáltatások terén valóban megugrottak az árak, azonban ez előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezett volna, és nem lehet a mostani árszintet a 2008-assal, a korona utolsó évével egybevetni. Az euró jótékony hatása vitathatatlan a külföldi, főleg nyugati irányú utazásaink során, nem kell pénzt váltani, könnyebb egybevetni az árakat. A külföldi pénzátutalások is jóval olcsóbbá váltak, szinte hazai díjak mellett mozgathatjuk a pénzünket az eurózónában. És amire nem gondolunk, az euró növelte vásárlóerőnket is. Egyrészt úgy, hogy belépésünk előtt még 38 koronát kellett adnunk a közös valutáért, majd a rögzített árfolyam kétszeri változtatását követően (ez szintén példátlan, csak a „tátrai tigris“ korszakát élő Szlovákia esetében tett ilyen kivételt Brüsszel) végül 30 korona/euró kurzuson vettük át az új pénzt. Másrészt a pénzügyi válság kirobbanását követően nem kellett szembesülnünk az árfolyameséssel, úgy, mint Magyarországon és Csehországban. Bár nem igazán elegáns előhozakodni a „mi lett volna, ha“ felvetéssel, de nem a valóságtól elrugaszkodott a következő feltevés: ha 2009-ben nem vezetjük be az eurót, akkor abban az évben - a bérünket felzabáló infláció miatt - akár 40 korona/euró kurzussal is szembesülhettünk volna.  Tény, nem a legszerencsésebb időben léptünk be az eurózónába, mivel éppen kezdődött a II. világháború utáni legsúlyosabb visszaesés a nyugati világban. A legsebezhetőbb déleurópai országok sorra mentőövre szorultak, ezért a közös pénzügyi tűzfalba kénytelenek voltunk 659 millió eurót befizetni. Ez bizony komoly teher. Másrészt a válság összekovácsolta az országokat, javította a pénzügyi fegyelmet. Az eurózónába tartozó Szlovákiának idén először már Brüsszelbe kellett küldenie a jövő évi állami költségvetés tervezetét jóváhagyásra. Bár Brüsszelt szeretik mumusként emlegetni, kell némi szigor, hogy a kormányok ne szórják a pénzt és folytassák a hiány lefaragását. A Fico-kormány a 2014-es büdzsében csak tessék-lássék birkózott meg ezzel. Az államháztartási hiányt ugyan az ideihez képest valamelyest lefaragta, de a takarékosság terén gyakorlatilag leállt, inkább pótlólagos és ágazati adókkal javítja a bevételi oldalt. Mondhatnánk, egyfajta reformfáradtság lett úrrá a kormányzaton, a lényeglátók viszont mindezt úgy magyarázzák, Robert Fico indul a jövő évi államfőválasztáson, ezért van szüksége a megszorításoktól mentes társadalmi békére. Ha nem lenne eurónk, még a mostaninál is lazább költségvetést csaptak volna össze. A közös fizetőeszköz azonban nem kimondottan a kormányok kordában tartását szolgálja, hanem a stabilitás, a kiszámíthatóság megteremtését. Márpedig az elmúlt 5 évben részesültünk az euró stabilitásából fakadó jótéteményekből. Ezért ha szeretnünk nem is, de becsülnünk lehet az eurót.