Élelmes emberek

„Láttad, mit nyilatkozott a Juro 68-cal kapcsolatban? Hogy ő milyen nagy ellenálló volt! Pedig tudjuk, hogy augusztusban lapított, mint a tetű, s csak akkor kezdte magát aktivizálni, amikor a Dubček lapátra került!”, mondja az egyik, mire a másik a szavába vág. „Bizony, mindannyiunkról tudta, hogy mit gondolunk, mert mi hülyék, nem titkoltuk! Akkor még hittük, hogy változik a helyzet, és ő ezt fel is használta ellenünk. Emlékszel, amikor ő lett a nagy normalizátor, és kirúgatott minket meg a....”

Itt több név következik, akikről persze csak a két öregúr tudja, hogy kicsodák. A normalizációnak nevezett időszak névtelen áldozatai, akikből nagyon sok volt annak idején. Én még alapiskolás voltam, így ezt csak másoktól tudom, például a tanár elvtárstól, akinek az osztályfőnöki órán el kellett mesélnie, hogy mi a normalizáció, meg hogy sokan vannak, akik eltévelyedtek, s most viselniük kell érte a felelősséget…

Mostanában tényleg úgy tűnik, szinte mindenki ellenálló volt 68-ban, mint ahogy mindenki partizán volt a háborúban. Meg mindenki disszidens 89-ben. Az első két időszakra emlékezőket én persze nem tudom megítélni, de a 89-es eseményekre már emlékszem. Ezért lepődtem meg, amikor a tavaszi tüntetések során olyanoknak is volt képük felmászni az emelvényre és 89-ről nosztalgiázni az egybegyűlt fiataloknak, akik annak idején szintén lapítottak, mert nem kevés vaj volt a fejükön. De hát ezek a fiatalok mit tudnak erről, akkor még nem éltek, és azok a régi alkalmazottak, akik az egyik szónokról beszélni tudnának hasonlókat, mint a két öregúr, vagy azok a katolikus családok, ismerőseim, akiket a másik sorozatosan beköpött, úgysem fognak szólni, ha az elmúlt harminc évben nem szóltak. Vagy ha szóltak is, mit számít(ott) a szavuk, főleg hogy ezek az „élelmes” emberek rögtön tudták, milyen struktúrákba kell beépülni, s mivel volt gyakorlatuk a korábbi rendszerből, sikeresen be is épültek. S tudták-tudják azt is, hogy az emberi emlékezet véges, bekerül a sírba, aztán ámen, és kész. Az újakat meg mindennel meg lehet etetni, ha van megfelelő kommunikációs készség, és a megfelelő hívószavakat használják.

A két idős férfi közben csak mondja, mondja dühösen, keserűen, aztán az egyik legyint. „Mi már senkik vagyunk”. Mire a másik: „mindig azok voltunk”.

Jozef Banáš szlovák író egyik könyve jut az eszembe. Ezt írja: „Aki tisztességes volt az átkosban, az tisztességes a demokráciában is, aki patkány volt az átkosban, az patkány ma is. Ez azokra is érvényes, akik az átkosban még nem éltek. Aki ma patkány, patkány lett volna az átkosban is. A patkányok nem változnak”.

Aki nem patkány, ne vegye magára.