Eldönthetetlen kérdések

Valóban nem túl fényes a helyzet: Irak szunnita–síita polgárháború elé néz, miközben az északi kurd kisebbség tovább növelheti területeit és befolyását.

A Cheney–Obama pengeváltás a demokratikus politika egyik fő strukturális problémájára hívja fel a figyelmet: az egymást követő tisztségviselők – legyen szó egy polgármesterről vagy a világ legerősebb országának elnökéről – nem légüres térben, elődeiktől izolálva dolgoznak. Hivatalba lépésükkor már futó folyamatokat vesznek át, ezeket lehetőség szerint módosítják, majd idővel átadják a teret másoknak. Ráadásul 4–5 éves (vagy rövidebb) ciklusokban. A társadalmi, politikai és gazdasági folyamatok olyannyira komplexek, hogy ilyen gyors váltások mellett nagyon nehéz megmondani, mi minek a következménye, mi mivel függ össze, hogy az eredeti irány vagy annak megváltoztatása volt-e helyes, avagy helytelen.

Most is ez a helyzet: miközben Cheney, az egykori alelnök Obama közel-keleti politikáját, az iraki csapatkivonásokat és a békülékenyebb (Cheney szerint gyengeséget mutató) hangnemet bírálja és teszi felelőssé a történtekért, az Obama-pártiak arra mutatnak rá, hogy Irakban eleve Bush elnök inváziója miatt vannak problémák, ráadásul a csapatkivonásokról még maga Bush döntött, az Obama-kormányzat pedig csak kidolgozta az irakiakkal korábban aláírt keretszerződés részleteit. Nyilván mindenkinek megvan a saját véleménye a történtekről – az olvasót talán nem lepi meg, hogy én egyértelműen a Bush-kormányzatot hibáztatom azért, hogy egyáltalán szó eshet Irakról ilyen kontextusban. De mivel semmiféle objektív, tudományos eszközünk nincs az okozatiság meghatározására, a kérdés megoldhatatlan hitvita marad.

Míg a 20. század utolsó évtizedeit a polarizált politika jellemezte, az egyes politikai táborok a saját nézeteiket megerősítő sajtótermékeket olvastak, a 21. század elejére a polarizáció inkább az általános megcsömörlés irányába tereli a polgárokat. Egyre többen fordulnak el az „ugató” politikusoktól, pártoktól, sajtótól, általában a politikától, és a kormányzással szemben is nő az igény a „civilségre”, a „szakmaiságra”, az „apolitikusságra”. De a fentiekből jól látszik: hiába apolitikus szakértő valaki, ha egyszer a társadalmi problémák nem vizsgálhatók objektíven, mivel nincs lehetőség az egyes elméletek és becsült okozatiságok tudományos tesztelésére. A magukat kívülállóként definiáló közszereplők is csak a saját meggyőződésük alapján tudnak dönteni társadalmi, gazdasági és politikai kérdésekben, ennyiben ők sem jobbak a standard politikusoknál. A jelen közéleti bizonytalanságainak a politika állapota nem oka, hanem következménye.