Egység-leckék Közép-Európának

Két, egymással évszázadok óta rivalizáló nemzet – háborúk, vereségek, Párizs többszöri megszállása és a trianoninál talán csupán árnyalattal enyhébb versailles-i békeszerződés, Hitler veresége és Németország megszállása után – arra döbbent rá, hogy semmi értelme nincsen a számlák kölcsönös és fenyegető benyújtásának. Nem érdemes arról vitatkozni, azért vért ontani, hogy hová tartozik Elzász. Le kell zárni azt a korszakot, amikor kölcsönösen megalázták egymást: el kell felejteni azt a compiégne-i erdőbe tolatott vagont, amelyben 1918-ban franciák alázták meg a németeket, majd 1940-ben a németek a franciákat. És ne feledjük el azt se, hogy két olyan politikus jutott arra a meggyőződésre, hogy a két nemzet egymásnak feszülő történelmi nacionalizmusa idejét múlta, akik éppen hogy ébresztették a nemzeti büszkeség érzését. Konrad Adenauer ugyanúgy, mint Charles de Gaulle nem tartoztak a világpolgárság, vagy kivált az internacionalizmus szellemétől befolyásolt politikusok közé. Egyszerűen: realisták voltak.

És az a realitás, amit felismertek, egyáltalán nem volt 1963-ban közkeletű igazság. Csupán két példa... Lapozzuk fel csak Márai Sándor Naplóját 1962-ben: kitűnő emlékeztet# a nem is olyan régi valóságra. Márai Európában utazgat: Belgiumban, Franciaországban, Svájcban, Olaszországban... A waterlooi csatamezőn például, arról töpreng, hogy az 1815-ös csata „nem volt vereség, sem gy#zelem: az elmulasztott alkalmak egyike volt... Európa, amelyről Napóleon ábrándozott, itt bukott meg. Ezt az Európát most – szuszogó szónokiassággal és könyökvédős szöszmötöléssel, százötven év késéssel – iparkodnak összetákolni; itt, Brüsszelben, az Európa Tanács hivatalszobáiban és üléstermeiben...” Mai kifejezéssel euroszkepszis élt az emigráns magyar írástudóban, akinek különben pont Európa volt a lételeme. És úgy érzi a párizsi Gare de ľ Esten: „a távozás pillanatában nem marad semmiféle emlék az európai öntudatról. Van nacionalizmus, mint a múltban...” 1964-ben, a későbbi Nobel-díjas katolikus német író, Heinrich Böll a frankfurti egyetemen tart előadásokat. Ebben – egyebek között – kifejti: „külföldi regényekben majdnem mindig sablonos figurák a külföldiek: a hollandus esetlen és gyermeteg, az angol száraz, unalmas vagy túl töményen árad róla az Oxford-illat vagy a Bloomsbury-levendulaszag, a francia túl érzéki vagy túl átszellemült, a német meg savanyú, mint a káposzta, derék, ért a zenéhez, minden írnek vörös a haja, minden magyar sötét hajú és szenvedélyes, pedig milyen sok a higgadt és szőke ember abban az országban. Chesterton a németek közül kiveszi a rajnaiakat, amolyan félresikerült franciáknak ábrázolják őket, aminek alighanem bőven nézik #ket a németek is... Megesett már velem, hogy olyan külföldiek, akik csak regényekből vagy propagandaszövegekből ismerték a németeket, megkérdezték, vajon tényleg német vagyok-e, mire én ebben az igazán hülye helyzetben azon töprengtem, vajon szükség esetén föl tudnék-e mutatni valamiféle, no nem éppen árjasági, de teutonsági bizonyítványt...” És igazán megdöbbentő Böll négy évtizeddel ezelőtti következtetése: „A nemzeti sajátosságok ábrázolásából mintha hiányozna a nevetségest és a nemeset megkülönböztető humánus dimenzió”.

Nem gondolnám, hogy akár de Gaulle-t, akár Adenauert irodalmi élmények vezették volna arra a felismerésre, hogy az akkor kizárólagosan nyugat-európai egység-folyamatokat fel kellene gyorsítani. Azt azonban mindketten tudták, tudniok kellett, hogy a nemzeti kivagyiskodás, a nemzeti sérelmek folytonos felemlegetése, a lappangó revansvágy nemcsak egy leendő egységes Európa számára veszélyesek, hanem önnön politikai céljaik elérését is veszélyeztetik. Adenauer leckéje ez volt: Németországnak semmilyen esélye nem lehet, hogy két vesztes háború és a hitlerizmus rettenete után európai nemzetként ismerjék el, ha bármilyen formában a birodalmi eszmények feltámasztására tör. Újra Böll frankfurti előadásaiból kell idéznem: a németeknek – fejtegette – „adófizetőből állampolgároknak kell lenniök”. Annak tudatában, hogy az, „aki mire harmincéves lett, egy császárságot, egy respublikát, egy diktatúrát, egy interregnumot, egy második köztársaságot megélt – bajos megtanulnia: hinni az államokban”. Ezt bizonyára Adenauer is érezte, meg azt is – most is Böll szavai következnek – „hogy humanitás sarjadjon föl megint, ahhoz fáradságos aprómunka kell, unalmas, terhes, nagy türelmet igénylő – az olvasókönyvektől, az óvódában kezdve...” Ehhez azonban Európához kell igazítani az óvodákat. Az óvodákat is...

De Gaulle élményei – győztes létére – nem kevésbé drámaiak. Azok, akik vele harcoltak a második világháborúban, akik vele együtt óhajtották a francia gloire, a dicsőség teljes pompájában történő helyreállítását, szembefordultak vele, amikor ez a minden ízében konzervatív tábornok rájött, hogy a francia gyarmati rendszer tarthatatlan, Algírt fel kell adni. 1962. augusztus 22-én, tehát pontosan öt hónappal a német– francia megállapodás aláírása előtt, az OAS merényletet hajt végre ellene, 150 lövést adnak le az elnöki Citroenre. De Gaulle nem volt ijedős ember: ezt sokszor bizonyította. A merénylőket kivégezték, de a tábornoknak rá kellett döbbennie, hogy a francia nacionalizmus – nem azonos a francia érdekek védelmével. Nem volt ez emberi döntésként sem egyszer?. Erről tanúskodik egy anekdotikus eset is... De Gaulle hivatalos látogatáson járt Németországban, még az egyezmény megkötése előtt, és beszédében a gallok és a germánok közös históriájára utalt, amit német hallgatói nagy tetszéssel fogadtak. Aztán, amikor a tábornok visszavonult, csak annyit mondott titkárának: „Ezek a rablólovagok egészen elviselhetőek, amikor nem háborúznak...”

Mindez már történelem. Az idei évfordulón kellőképpen meg is emlékeztek minderről. Azt is méltányoljuk, hogy a francia–német megbékélési egyezség esetleg sajátos államszövetséggé nőhet. Amely eseményhez, ha megvalósul, már közvetlen közünk lesz, hiszen egyetlen pillanatra sem lehet kétséges: az Európai Unióban ez az államszövetség a jelenlegi francia és német túlsúlynál is meghatározóbb erő-ként szerepel és ezzel az új EU-tagoknak számolniok kell.

És azért érdemes felidézni ezt a döntési folyamatot újra meg újra, mert a realitásokkal való szembesülés még mindig hiánycikk a mi tájainkon. Egyelőre még hiányzik az új tagországok közvéleményének nem elhanyagolható részében az a felismerés, hogy a történelmet nem kell és nem lehet elfelejteni, de annak kell kezelni, ami valójában. Múltnak. Semmivel sem kevesebb csapás ért bennünket itt, Közép-Európában, mint a németeket és akadna felemlegetnivalója a franciáknak is. Ezt azonban csak Le Pen teszi meg. A múltunkból nem lehet jelent vagy jövőt, vagy ábrándokat farigcsálni, mert akkor soha nem lehetünk adófizetőkből állampolgárok. Böll mondandója megrendítően aktuális számunkra: „Humánum, társas lét, kötődés, azt hiszem, lehetetlen, ha nincs haza, olyan haza, amelynek a nevében benne foglaltatik a szomszédság, a bizalom...”

A gazdasági mutatók szükséges megismerési folyamatában gondoljunk erre is. Az Unióban ugyanis a gazdaság eszköz, a cél pedig egy humánus európai társadalom.