Egynyelvű vallomás

Az egyik gömöri város önkormányzatának tagjait hidegen hagyja a kisebbségi nyelvhasználati törvény, pedig a település lakosságának több mint fele beszéli még a magyar nyelvet. Ráadásul, a tavalyi népszámlálás adatai szerint a lakosok 26 százaléka még mindig magyarnak is vallja magát. Ez pedig hattal nagyobb, mint a törvényben szereplő húsz százalékos álomhatár, ami lehetővé teszi a kisebbségek nyelvének hivatalos használatát. Mindezek ellenére a városháza az év elején olyan „szemétbevallási” űrlapokat küldött szét az egykori magyar királyi bányaváros polgárainak és vállalkozóinak, amelyen csak a Szlovák Köztársaság államnyelvén írt szöveg szerepelt. Vajon mi ennek az oka?

„Nincs rá igény, még senki sem mondta a lakosok közül, hogy kétnylevűt szeretne. Ha valaki kérni fogja, készíttetünk a számára” – mondja a balodali polgármester. A főbíró helyettese, az alpolgármester sem rajong az ötletért. „Az utcanévtáblák már kétnyelvűek, a városi hivatalban pedig minden osztályon akad egy magyarul tudó alkalmazott” – szabadkozik a kisbíró, s hozzáteszi, „ismerem a polgárainkat, biztos vagyok benne, hogy kétnyelvű nyomtatványokra nem tartanak igényt”.

Az év elején életbe lépett a státustörvény, ami kedvezményeivel a Magyarország határain túl élő magyarok öntudatának erősítését célozza. Megkérdeztem a kisbírót, aki a kétnyelvű bizonyítványokat és a nyelvhasználati törvényt kiharcoló párt egyik járási vezetője, kiváltja-e a magyarigazolványt. Azt felelte: igen... Kár, hogy az okmány kiváltása előtt a kisbíró nem próbálja meg először azokat a jogait érvényesíteni, amelyeket az adójából fentartott állam garantál számára, s amelyek szintén az ő és az általa képviselt közösség identitásának megőrzését segítik elő.

Ennyivel a magyarországi adófizetőknek is tartozik, ha a magyarigazolványra és a vele járó előnyökre vágyik.