Egykori fapuskáink

Mi sem voltunk jobbak a Deákné vásznánál: amit csak ki lehetett kutatni, kikutattunk, ahová csak befért a fejünk, bebújtunk, ha az Alvégről el kívánkozott egy kapu vándorolni a Felvégre, segítettünk neki. Gyerekkorunk egyik kedvenc időtöltése a háborúból visszamaradt lőszerek utáni kutakodás volt. Amit persze nem végezhettünk tűzszerészi alapossággal, hiszen ahhoz ismernünk kellett volna azt is, hol állt a front, hol voltak géppuskafészkek, milyen tüzérségi lövegekre hol lehet számítani. Bár az egykori lövészgödrök nyoma (egyre felismerhetetlenebbül, de csodálatos módon általában egy-két tinórugombát bújtatva) még ma is megvan a szülőfalumat övező erdőkben, lőszert azokban már nemigen lehetett találni. Egyszer mégis volt egy akkora fogásunk, hogy megijedtünk tőle: az egyik romhalmazzá vált kúria kőfalmaradványai közt géppuskagolyókra bukkantunk. Egész láncok tekeredtek elő a derékig, nyakig érő csalánból, ahol tulajdonképpen békés gilisztát kerestünk a kövek alatt a délutáni paducozáshoz. Kissé rozsdásak voltak, de láthatóan „üzemképesek”. Soká meditáltunk a kincs fölött, mi legyen vele; tűzbe rakni nem mertük, szétszedni, kiszedni belőle a puskaport még úgy sem. Végül elzarándokoltunk a háenbére, és bejelentettük. Az élesben történő durrogatás helyett maradt hát a fapuskákkal vívott háborúsdi. Amely hűen tükrözte az akkori viszonyokat és a kor hivatalos politikai és erkölcsi kódexét: vagyis senki sem akart német katona lenni, mert a csata általában úgy dőlt el, hogy a legyőzött fasisztáknak feltartott kézzel kellett menetelniük a győzők puskacsöve előtt. Ez a szerep, mert megalázó volt, a leggyengébbeknek jutott. Buták voltunk, mert annak nevelt a barbár kor, s a felnőttek titokban mesélt szövegeiből legfeljebb annyit tudtunk kiszűrni, hogy a dicső felszabadítók kit és hogyan erőszakoltak meg, kit hova hajtottak el, kinek kije maradt a keleti fronton. Ahhoz azonban ezek a történetek kevésnek bizonyultak, hogy áttörjék a hallgatás és a hazugság egyoldalú falát, ahhoz meg végképp, hogy gyerekfejjel elgondolkodjunk a katonasors fölött. Amelyet egyetlen nyelven írt meg a történelem. Nem oroszul, nem németül, nem magyarul. Akkor még nem olvashattunk memoárokat, vagy ha igen, csak az egyik oldal igazsága szerint. Falum temetőjében azért volt egy sírocska, amelyet mindenki csak „a katona sírjának” nevezett. Nem győző volt és nem legyőzött, aki ott nyugodott, nem vörös és nem barna volt a ruhája annak a honvédnek vagy szoldátnak, akit valahol hiába vártak haza. Akármelyik oldalhoz tartozott, akármilyen nyelven beszélt, vesztes volt, mert annak a szörnyűségnek nem voltak nyertesei. A fapuskák azóta kimentek a divatból, és a mai gyerekeknek nem kell győztesnek és legyőzöttnek lenniük.