Egyetlenegy mécses Trianon sírjára

Nincs szándékomban minősíteni Mécs Imre képviselő úrnak az Új Szó június 4-én megjelent számában közzétett, Trianon tűnő árnyai című dolgozatát. Egyrészt tisztelem a szerző 1956-ban vállalt szerepét, másrészt mert ugyanarról a dologról mindenkinek lehet sajátos véleménye, Mécs Imrének is, másnak is, nekem is. Mécs Imre Trianon-élménye vélhetően más fogantatású, mint az enyém, így természetes, hogy árnyalt kérdésekben ütközhetnek az álláspontjaink. Ilyen pillanat például a trianoni döntést megelőző és az azt kiváltó eseményeknek az elemzése. Amiről Mécs Imre ír, azt tartalmazzák a felvidéki magyar iskolákban használatos történelemkönyvek. Amiről ezek a könyvek nem vesznek tudomást, arról a szerző is bölcsen hallgat, tételesen a Magyar Tanácsköztársaság és Kun Béláék szerepéről mint a trianoni elvtelen őrület egyik alapvető kiváltó okáról. Vitathatatlan, hogy a nagyhatalmak ki akarták iktatni Európa geopolitikai térképéről mind a monarchiát, mind pedig Nagy-Magyarországot mint Közép-Európa meghatározó gazdasági és katonai tényezőjét, s erre a revizionista és soviniszta jelzők jó ürügyet adtak. Ugyanakkor a nyugat felé terjedő bolsevizmus réme legalább ekkorát nyomott a latba, s ha korabeli dokumentumokra hivatkozunk, nem illik egyszerre kettőt lapozni a történelem ívein. Ha egyazon szövegkompozíción belül eljutunk 1920-tól egészen 2003-ig, s felvillantunk egy-egy pillanatot Trianon következményeiből, nem árt, ha következetesek maradunk – még akkor sem, ha egy-egy momentum nem fedi tökéletesen azokat az ideológiai elvárásokat, amelyeket a mai Magyarország kül- és pártpolitikája sugall és szorgalmaz. A trianoni tudathasadásos folyamat elemzésekor nem szabadna megfeledkeznünk a Potsdam és Párizs között eltelt időszaknak arról a részleteiről, amelyek a mai napig alapvetően meghatározzák a felvidéki magyarság lelki, gazdasági és alkotmányos létét. Nem csupán Edvard Beneš elnöki dekrétumaira gondolok, hanem Trianon kapcsán elsősorban arra az építkezésre, amelynek alapjait a Beneš–Clementis–Jan Masaryk triumvirátus rakta le, s melynek alapvető motívuma a Csehszlovákia területén élő németek és magyarok transzfer útján történő likvidálása volt. Ez a sátáni igény nem egyenes folytatása-e a Trianonban már megmutatkozott beneši beteges vágyaknak? S amikor Mécs Imre az államférfi bölcsességével jó szándékú fátylat terít a múltra, elgondolkodott-e afölött, hogy ezt a történelmet mindmáig csak a baloldali ideológia köldökzsinórján csüngő történészek írták meg, hogy a magyar történetírás idevonatkozó fejezetei a román és a cseh–szlovák ideológiát vallják magukénak. Elgondolkodott-e a szerző afölött, hogy az a Szlovákia, mely a föderalista Csehszlovákia jogutódjának vallja magát, azonosulni tud-e a háború alatt létrejött fasiszta szlovák állam jogutódlásával is, vállalva annak minden levonható tanulságát és a nemzetközi jogból fakadó minden következményét? Ha elemzés tárgyává tesszük, hogy az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződést jegyezhetjük-e második Trianonként, elgondolkodott-e vajon valaki afölött, hogy 1920 óta hány Trianon sújtotta a Felvidék magyarságát? Számot vetett-e Mécs Imre vagy bárki más, aki e kérdést illetően megszólalt, hogy mennyit ér az 1995. március 19-én Párizsban, az európai biztonsági konferencia keretében aláírt magyar–szlovák alapszerződés? Tudatában volt-e Horn Gyula annak, hogy mit írt akkor alá, s feltűnt-e valakinek az, hogy e szerződés alapján Szlovákia pofozható bábuként kezeli Magyarországot, teszi ezt Eduard Kukan szlovák külügyminiszter nap mint nap Kovács Lászlóval, nagyjából azon a szinten, ahogy annak idején Jan Masaryk bánt el Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel. S ne feledkezzünk meg a negyedik Trianonról sem, amely a közeljövőben valóban „tűnő árnnyá” teszi az előző kierőszakolt hármat, ami nem más, mint a nemzeti önazonosság saját elhatározásból történő feladása. Nem keresem a konfliktushelyzeteket, s magam is vágyom arra az emberibb életre, amelyet Mécs László eurovíziója sugall, csakhogy a tények alapvetően másról beszélnek. A trianoni geopolitikai rendezés nemzetállamok döntése értelmében csonka nemzetállamot hozott létre, és nemzetiségi csoportokkal oldotta fel a korábbi nemzetállamokat, vélt feszültséggócok helyett valódi feszültséggócokat hozott létre Európában. Az unió nemzetiségi politikája bármennyire emberarcúnak tűnik is, domináns vágya a nemzetállamokban élő nemzetiségek elsorvasztása, asszimilálása, s bármennyire igyekeznek is erről rózsaszínű képet festeni, Szlovákia és Románia vágya ugyanaz, mint Franciaországé, a példaképé. Lehet árnyalni, lehet tagadni, lehet meghamisítani a trianoni szindrómát, de engedelmet, a farizeussághoz közelítő „heccemberkéknek” nevezni azokat a magyarokat, akik a nemzetben való gondolkodás részének tekintik Trianon meggyászolását, határon innen és határon túl.