Egy telített nap

Tegnap sok volt a dolgom, s mivel másképp nem értem volna el a pozsonyi buszt, taxit hívtam. Sietve összepakoltam, kirobogtam az utcára, s látom, hogy már jön is. Odamegyek, kinyitom az ajtót. Szökőárként zúdulnak rám a dübörgő zene decibeljei. A sofőr kifelé néz, de a másik oldalra, így engem észre sem vesz.

Jó napot, kiáltom. Egyszer. Kétszer. Harmadszor már ordítom, na, akkor odafordul. Mi van, azt mondja. S mivel a zenét nem halkítja le, ordítom neki, hogy én hívtam. Néz, mintha legalábbis az ágyból ugrasztottam volna ki. Maga megy az állomásra, kérdezem, merthogy a diszpécser érdeklődött, hogy hova lesz a fuvar. Mit érdekli, hova megyek, válaszolja, aztán mintha mégis eszébe jutna, hogy mit keres ott, megkérdezi, én akartam-e taxit...

Meg sem várja, hogy bekössem magam, máris indulunk. A zene odabenn még jobban dübörög, ráadásul a sofőr kezdi letekerni az ablakot. Mondom neki, hogy legyen szíves egy kicsit lehalkítani a rádiót. He? Tiszta erőből ráordítok, és még azt is üvöltöm, hogy zárja be az ablakot. Kelletlenül csavar egyet a gombon, de az ablakot nem csukja be, mert hőség van az autóban. Szerinte. Hogyne lenne, mikor vattakabátban és meleg sállal a nyakán vezet.

Mondom neki, csukja be az ablakot, és majd ha kitesz, vetkőzzön le. Nem tudom, mit és hogyan értett, de azt feleli, hogy majd ha fizetek, akkor levetkőzik. És közben nagyokat röhög, hogy ezek a k...a nők, mit nem akarnának. Kiszálláskor úgy veszi el a pénzt, hogy még csak oda sem néz, s úgy indul el, hogy majdnem elsodor.

A busz már benn áll. A csomagtartónál szobrozó sofőrtől szokás szerint jegyet kérek. Ott, mondja mogorván, és mutogat valahova hátrafelé, ahol a kalauznak kellene állnia, de ott nincs senki. Hol ott, kérdezem. Hát ott, mutogat a kocsma felé, de még mindig senkit sem látok, és ő sem láthat, merthogy egyszerűen nincs ott senki. A buszon? Nem, ott! Akkor felbukkan a kalauz az első ajtóban, tehát teljesen ellenkező irányból, mint ahova a sofőr mutogat, a sofőr nem is látja, mert háttal áll neki, de még mindig amoda mutogat. Mikor indulnék a kalauz felé, a sofőr az utamba áll, szinte nekem jön, és továbbra is amoda mutogatva rám rivall, hogy ott! Az ütközéstől kiesik a kezemből a pénzérme, a lába elé, de nem veszi fel, á dehogy, még rá is lép. Kereshetem a sötétben. Végre felszállok. Nem ott, hanem itt. Néhány perccel később megszólal a hangszóró, hogy a kalauz és a sofőr, bizonyos Mirko, kellemes utazást kíván...

Eme városnak 80 ezer lakosa van. Ebből kettő bunkó, az jó arány. Sőt, elenyésző. De csak akkor, ha nem találkozunk velük.