Egy szelet sonka

Két koromfekete meg egy cirmos macska a lakója az udvarnak. Víg életük van, egyikük még egeret sem tud fogni, úgy agyon van ajnározva. Díszmacska. A másik kettő, ha csupán hobbiból is, de vadászgat. Macskalétük látószögéből az ember furcsaságai nem érthetőek. Felelősség. Fogalom. Egy szelet sonka így húsvét után, ünnepi jutalomebédként nekik csemege. A gazdájuk szereti őket, gondozottak, pedig csak egyszerű macskák. A szomszéd faluban pedig az a hír járja, hogy egy másfél éves kisgyerek majdnem éhen halt. Gyerek. Nem macska. Ember. Embergyerek. Nem felfogható, de tény. Gazdának, macskának észbontó dolog. Nem azért halt majdnem éhen a kicsi gyerek, mert nem lett volna mit enni adni neki. Egyszerűen elfeledkeztek róla, hogy létezik. Koszban, mocsokban tartották, itt–ott löktek elé valamit. Emberek. Szülők. Szülők? Emberek? Élethez való jog? Segélyhez való jog? Aki gyereknek nem ad enni, csupán lustaságból, mihez lehet joga? Védőüdvégyhez? A vénasszonyok megbotránkozva mormognak, mások vállat vonogatnak, ne törődjünk a más bajával, van magunknak is elég. Majd lesz helyette más, mit kell itt ennyire felháborodni. Hát így állunk? Hát ennyire mindegy egy emberi élet? Mit lehet tenni? Hol a határ, ameddig tolerálható az ilyenfajta „emberi” mulasztás? Melyik jog az erősebb? Az úgynevezett szülő joga a gyermekhez vagy az élet joga? A macskák mit sem tudnak erről. Megkapták a sonkaszeletkéjüket, dorombolva sütkéreznek. Az emberek dolga legyen az embereké. Ha nincs sonka, majdcsak akad egér. De a másfél éves gyerek nem tud segélyt intézni magának, nem tud bevásárolni, enni, „egeret fogni”. Vannak szülei. Emberek azok is. Talán.