Egy, csak egy legény van talpon...

Chiracon és még inkább Schröderen már hazai porondon is számon kérik a túlzásba vitt dacolást, Putyin is fut a Szaddámba ölt pénze után. Összefogva az Európai Unió papírforma szerint lehetne ellenpólusa Amerikának, de Bush éppen a háború előestéjén bizonyította be, hogy ez az egység nem jöhet létre Amerika-ellenes alapon. Miáltal Európa egyelőre és még sokáig legfeljebb csak papírtigris. S ekként ez a Szent(eskedő) George még a legyőzendő sárkányokat is szinte tetszése szerint jelölheti ki magának.

S netán fogja is, mert az sem tagadható, hogy az elnök beleszeretett a főparancsnok kétségtelenül hálásabb szerepébe. Pártja őt (ki mást?!) jövőre újrajelölő konvencióját is képes volt szeptember elejére kitűzni a szokásos augusztus vége helyett, s nehogy valaki a jelképes üzenetet félreértse, abba az (amúgy demokrata fellegvárnak számító) New Yorkba, ahol azok a ledöntött tornyok álltak, amelyeket meg kell bosszulni e végtelenített háborúban. (Egy gúnyos helyi publicista meg is pendíti, vajon szónokként Bush megelégszik-e a Madison Square Gardennel, avagy máris kiszemelte pódiumának a Ground Zerót?). De azt lefogadhatjuk, hogy a magát a nagy brit reinkarnációjának szívesen képzelő Bush semmiképpen sem akar a háborúnyertesként megbukó Churchill is lenni, s szeme előtt lebeg az iraki diadala után másfél esztendővel elcsapott elnök apa mindenáron elkerülendő példája is.

Ma úgy fest, hogy ez is sikerül neki, bár 1991 tavaszán sem tudta senki elképzelni, a legkevésbé a Fehér Házban, hogy a fia mai népszerűségi mutatóinál is jobbakat produkáló idősebbik Busht mégsem fogják újraválasztani. Csak így bukkanhatott fel – az elnökjelöltségre gondolni sem merő demokrata nagyágyúk háta mögül – a jószerivel ismeretlen arkansasi kormányzó. S Clinton kiadta a máig legendás kampányjelszót: „A gazdaság (a lényeg), te ostoba!” Hogy aztán a háborút hamar feledő és helyzetükkel elégedetlen szavazók úgy bánjanak el Bush papával, mint hasonlóan hálátlan brit elődeik Churchill-lel. S bármennyire hihetetlenül hangzik ma, ez még a fiúval is megeshet.

Hiszen még a terror és a (továbbra is szép számmal meglevő) gonoszok ellenében sem lehet a harci kedvet – és vele a hadvezéri szereplést – lankadatlanul fenntartani. Paradox módon kivált a bagdadi (és előtte a kabuli) győzelem elsöprő volta miatt sem. Gyaníthatóan a nemzetközi terrorhálózat lefejezésének és szétzilálásának viszonylagos sikerére vall, hogy a hálózatnak a felhőkarcoló-döntés óta „csak” a bali diszkókhoz hasonló (eleve védhetetlen) célpontjai voltak, ha él Oszama, ha nem. Hasonlóképpen, akár bujkál még Szaddám, akár nem, a leckét valamennyi kisebb-nagyobb diktátor megtanulhatta, s ezt bizonyítja, hogy már Damaszkusz is a damaszkuszi úton jár. S valószínűsíthetően az észak-koreai Kedves Vezér is azt követően vált rohamsebesen tárgyalókésszé, hogy a bagdadi közvetítést látva körbetekintett phenjani szobrain. Mert lehet ugyan közel és távol továbbra is szidalmazni Amerikát és a nyugati életformát, alighanem találóan véli a londoni Times cikkírója, hogy a vakmerő, fanatikus, ám csupán kalasnyikovval felszerelt iszlám harcos mindig veszíteni fog a sörvedelő, puhány, ámde komputerén szárnyas rakétát vezénylő amerikaival szemben. Sejthetően éppen a tekintélyuralmi rezsimek szemében nőtt a leginkább a szuperhatalmi Amerika tekintélye. Hirtelenjében mindenfelé, s netán éppen a Közel-Keleten is megszaporodhatnak a hatalommentés végett beáldozott kegyenc terroristák.

Semmi sem sikeresebb a sikernél, tartja az amerikai mondás, ámde annak nyomán új célokat kell kitűzni, s korántsem biztos, hogy tényleg lehet-e (és kell-e egyáltalán) „szaddámosítani” a pótsárkányokat. Márpedig Amerika a 24/7, a hét nap huszonnégy órájában zajló élet és a hozzá igazodó média hazája, amin az elnök akkor sem tud változtatni, ha e ritmust felvevő elődjével ellentétben ő a tyúkokkal fekszik. Itt már Harold Wilson mondása is elavult, mely szerint a politikában egy hét is hosszú időnek számít, hát még másfél év.

Tudja ezt Bush is, ezért tette szinte lábjegyzetté már a bagdadi szobordöntés utáni hétfőn a 24/7 világában rohamosan múlttá váló iraki háborút, s kezdett nagy hirtelen adócsökkentő elképzeléseiről beszélni. Mintha az ő ovális irodája falán is ott virítana a clintoni jelszó. A hadat hamarosan odahaza kell viselni, a floridai szavazatszámlálást azért nem igazán felejtő és a háborút kibekkelni próbáló demokraták ellen, akiknek esélyes jelöltjei óvakodtak is támadni Irak támadóját. Viszont igyekezni fognak leszedni a főparancsnoki mundért Bushról. S ezen a honi csatatéren másoknak is van pontosan célba érő szárnyas rakétájuk: történetesen a kongresszusi, holtpont közeli pártfelállás folytán kaptak vérszemet, és mérséklik – egyelőre csupán – a Fehér Ház gazdasági radikalizmusát a mérsékelt, bár csekély számú republikánusok. Ha pedig, mint most kedden is, előbukkan a politikai süllyesz-tőből a jobboldaliak – őket zsákutcába vezető – egykori vezére, s nekiront a kormányzati higgadtság jelképének tekintett Powellnek meg külügyminisztériumának, akkor óhatatlanul felidéződnek a kilengett amerikai inga visszalendítésének emlékezetes esetei, kezdve mindjárt Gingrich és „konzervatív forradalma” bukásával.

A szerző hírlapíró