Egészségügyi karambol

A politikai felelősségvállalás ragyogó példájaként emlegetjük azt a közlekedésügyi minisztert, aki egy nagy vasúti szerencsétlenség nyomán úgy vonta le a következtetést, hogy táviratilag benyújtotta lemondását. Pedig kapacitálták, ne tegye, hiszen előbb-utóbb bebizonyítják, hogy vagy a váltókezelő tévedett, vagy a mozdonyvezető nézte szabad jelzésnek a tilosra állított szemafort. Feltételezem, hogy Zajac egészségügyi miniszter tudomást szerzett arról az oltári nagy „karambolról”, amely a hatáskörébe tartozó nagyszombati kórházban és környékén történt. Röviden: egy hajléktalan az egészségügyiek szeme láttára a szó legszorosabb értelmében napokig haldoklott anélkül, hogy ellátták volna. Megállapították, nem szorul kórházi kezelésre. Fölöttébb meglepődtek, amikor meghalt.

A helyzetismeret teljes hiányáról tennék tanúbizonyságot, ha azzal folytatnám, hogy: Zajac miniszter most táviratilag nyújtsa be lemondását. Nálunk nem szokás lemondani. Még akkor is ritkán, ha nagyon muszáj. Annak a nyugat-európai miniszternek a példáját nálunk még csak annyiban se követik, hogy vigasztalnák Zajacot: a nyomozás majd kideríti, hogy az orvosi etika elleni vétséget a körzeti orvos követte el, amikor nem volt hajlandó a szerencsétlent megvizsgálni. A miniszternek nálunk nincs szüksége ilyen segítségre, és nincs rendőr, nincs bíró, aki eljárást indíthatna, ítéletet hozhatna a kormánytag felelősségének megállapítására. Megjegyzem, amikor az a miniszter lemondott, az ő hazájában se tartalmazott a törvénykönyv paragrafust, amely vasúti karambolt követően kötelezővé tette volna a közlekedésügyi miniszter lemondását. A példamutató politikus az önmagával szembeni szigort így indokolta: az én miniszterségem alatt alakultak ki olyan viszonyok, hogy karambol történhetett.

Tényekkel bizonyítható, hogy a szlovákiai egészségügyben Zajac miniszterségének egy éve alatt alakult ki olyan légkör, amelyben több kedvezőtlen körülmény együttes hatására előfordulhatott, ami Nagyszombatban előfordult. Az egészségügyben az elmúlt egy év alatt olyan intézkedések történtek, amelyek hatására a legelesettebbeknek egyre több okuk van arra, hogy szégyelljék szegénységüket. Sok mindenről készíthető statisztika, de azokról aligha, akik csak azért, mert „véletlenül” éppen nem volt a zsebükben 20 korona, az utóbbi hónapokban nem fordultak orvoshoz. Arról se készíthető felmérés, hogy a legközelebbi években a szegény emberek szájában az új fogorvosi díjszabás hatására hány ezer fog rothad el. Átalakították a táppénzfizetési rendszert. Olyanra sikerült, hogy aki itt betegállományba kívánja magát kiíratni, azt a törvény indoklásának sorai között táppénzcsalóvá minősítik. Az orvosok döntő többsége lelkiismeretesen ellátja a beteg embert. A szegény embert is. Aki viszont nem tartozik ebbe a döntő többségbe, annak közömbösségét csak fokozza, hogy a szociális és egészségügyi törvények módosításával kiszolgáltatottabbá váltak, akik nemcsak betegek, hanem pechjükre még szegények is. Ami Nagyszombatban történt, az sok kedvezőtlen körülmény egyidejű hatására következett be. A légkör kialakításában azonban oroszlánrésze van az egészségügyi miniszternek.