Dzurinda drága önérzete

Messziről jött ember a miniszterelnök és két színvonalas napilap – a Pravda és a Sme – között folyó, bírósági perbe torkollt viszályt szemlélve úgy vélheti, hogy itt a következőkről van szó: 1. A pert megnyerve visszakapja-e Dzurinda a perköltségekre általa megelőlegezett 500 ezer koronát, vagy a tekintélyes összeg ebek harmincadjára kerül. 2. A bíróság majd megállapítja, azoknak van-e igazuk, akik politikai publicistaként jelentős példányszámú újságban kommentárt közöltek a kormányfő titkosszolgálati dokumentummal való visszaéléséről, vagy a kormányfő felháborodása indokolt, lévén, hogy amit Ján Mojžiš nemzetbiztonsági igazgató menesztésével kapcsolatban tett, annak minden „millimétere” törvényes volt.

De mi nem messziről jöttünk. Közéleti és politikai szokásainkat némileg ismerjük. Tudjuk, hogy nálunk álcázzák magukat az események és a jelenségek; kiderül róluk, hogy egészen másról van szó, mint aminek látszanak. A Dzurinda kontra Pravda és a Dzurinda kontra Sme bírósági ügyet illetően teljesen mellékes, hogy mi lesz a sorsa annak az 500 ezer koronának, és hogy a bíróság 5-5 millióra elmarasztalja-e a két napilapot. Ez az ügy elsősorban arról szól, hogy nálunk a politika krémje a 21. század negyedik esztendejében hogyan viszonyul a sajtószabadsághoz. Mert nem arról van itt szó, hogy a homonnai városi hivatal referense sokallja a Pravda politikai elemzőjének szabadszájúságát, vagy hogy az alsókubini levéltáros híg szlováknak minősíti a liberális Sme hétvégi kommentárjának szerzőjét. De még csak nem is arról szól a történet, hogy Marián Leško és Peter Schutz azt híresztelte volna miniszterelnökünkről, hogy idejét titokban nagybani rulettezéssel múlatja valamelyik örömtanyán. Kormányfőnk mintha a politikai sajtószabadságot sokallná...

Az inkriminált kommentárok a miniszterelnök által a közvélemény elé dobott „csoportocska” össznépi vitájának légkörében jelentek meg. Vajon sumákolhatott akkor egy tisztességes politikai publicista? Dzurinda maga tehet róla, hogy a sajtó azokban a napokban nem éppen lelkendező hírmagyarázatokat közölt róla. Népszerűtlenségét csak fokozta, hogy az ügyek titkosítása nyújtotta lehetőségekkel is minimum félreérthetően bánt.

Ez a per a politikai elit sajtószabadsághoz fűződő viszonyát tükrözi. Arról szól, hogy a hatalom birtokosai mennyire kevéssé tudatosítják: demokráciában a politikusnak gyűrésállóbbnak kell lennie a közönséges halandónál. Manapság lámpással kell keresni azt a politikust, aki így teszi fel a kérdést: esetleg majd nem én húzom a rövidebbet, ha az újságírók tisztességesebbjeivel összetépem a babarongyot? A pártállam évtizedeiben a politikusok tudták, nem ők húznák a rövidebbet. Sajtóhoz fűződő viszonyában Dzurinda mintha valamelyik pártállami apparatcsiktól kapott volna vérátömlesztést. A miniszterelnök fölöttébb önérzetes. Drágának bizonyulhat ez az önérzetesség. Nem a perköltségre befizetett 500 ezer elveszítése miatt. A sajtószabadság megnyirbálásával fizethetünk érte.