Dzurinda, a tényező

Dzurinda rossz társaságba keveredett. Demonstratív módon megkérdőjelezte Hága pártatlanságát, bemanőverezve magát abba a sorba, ahol olyan alakok foglalnak helyet, mint Milosevics volt szerb diktátor és Seselj csetnik vajda. Ezen mit sem változtat az az árnyalás, hogy a szlovák korányfő személyesen „csak” Carla del Ponte elfogulatlanságát vonta kétségbe. A hágai törvényszék főügyész asszonya kezdettől fogva nagy szívóssággal csinálja azt, ami a feladata, üldözi az egykori Jugoszlávia területén bujkáló háborús bűnösöket, fáradhatatlanul ingázik a térségben, tárgyal és fenyeget is. Ebből adódóan összehasonlíthatatlanul több bizalmas információ van a birtokában, mint Dzurindának, aki – mint utóbb kiderült – nem is volt ezekre kíváncsi, hiszen kikérhette volna őket, mielőtt kinyitja a száját. Például Budapest és Bécs sem értett egyet a brüsszeli EU-csúcson azzal, hogy a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal elhalasztották, de sem a hivatalos magyar, sem az osztrák diplomácia nem ment olyan messzire, mint a szlovák küldöttségvezető. Amikor most Belgrád az unió felé kacsingatva azzal dicsekszik, hogy az elmúlt fél évben tíz, háborús bűnökkel gyanúsított szerb adta fel magát önként Hágának, le kell szögezni: ez nem elsősorban a taktikázó szerb kormányzat érdeme, hanem annak tudható be, hogy a főügyész asszony olyan, mint a buldog.

Hosszú távon minden uniós tagországnak, így Szlovákiának is létérdeke, hogy az EU következetesen ragaszkodjon az emberi jogok tiszteletben tartásához, az ezzel kapcsolatos kritériumokat ne engedje felhígítani valamely lobbicsoport pillanatnyi érdekektől vezérelt követeléseinek engedve. Horvátország nem teljesítette a tárgyalások megkezdésének feltételét, nem segítette, inkább hátráltatta Gotovina extábornok elfogását. A Zágrábbal szembeni döntés kemény volt, de igazságos. Mert pár év múlva esetleg a szerbek kérhetnének hasonló kivételt, azzal érvelve, nem tudják, hol van Karadzsics és Mladics, akiknek pedig nagyon ott lenne a helyük a vádlottak padján, Milosevics mellett. A hasonló példákat hosszan lehetne sorolni.

Zágráb persze sértődött és prüszköl. De a horvátoknak is szembe kell nézniük a történelmükkel. Ezen nem változtatat az az állítás, amely szerint Horvátország például gazdasági szempontból minimum annyira felkészült az uniós tagságra, mint Románia és Bulgária. Meg az sem, hogy a szerb–horvát háborúban a szerbek voltak az agresszorok, hogy nem teszünk egyenlőségjelet a megtámadott és a támadó közé, hogy a háborúban szimpátiánk a horvátoké volt.

Attól, hogy Bush és Putyin Pozsonyban járt, Dzurindának még nem kellene nemzetközi tényezőnek éreznie magát, és kényszeresen nyilatkozgatnia arról, amihez nyilvánvalóan nem ért. Brüsszeli szereplése azokat a kínos perceket idézte, mint amikor anno Mečiar hazudozott összevissza arról, miket vágott ő Pozsonyban Albright asszony fejéhez, megleckéztetve az amerikai diplomáciát.

A politikusokra kétszeresen érvényes a szabály: ha hallgattál volna, okosabb maradtál volna.