Demagóg díszpinytek

Hírek tömkelege zuhog ránk a jövő évi megszorító intézkedésekről, elöntenek bennünket az aggódó és a demagóg visszhangok. Mélységesen átérzem azoknak a százezreknek riadalmát, akik már most is alig tudják havonta összekaparni a pénzt kenyérre, tejre, a villanyszámla megfizetésére, s akik most még el sem tudják képzelni: miből egyenlítik ki a jövőre drasztikusan megnövekvő számlákat. Megdöbbentem viszont a szakszervezeti nagyurakon. Akik állítólag a szlovákiai átlagbér ötszörösét vágják zsebre. ĺgy aztán jól felfogott érdekük, hogy pozícióik megőrzése érdekében, visszaélve a sanyarú sorsban vergődők manipulálhatóságával, útszéli tragikomédiákat szervezzenek. Amikor néhány utcával a helyszín előtt kiszállnak luxusgépkocsijaikból, magukra aggatják a szakszervezeti mellényt, majd szolidaritást és felháborodást mímelve harsognak féligazságokat. Holott nem kell ahhoz közgazdásznak, még csak szakszervezeti bossnak sem lenni, hogy tudatosítsunk és értelmezzünk néhány alapvető rideg tényt. Az egyik ezek közül az, hogy valóban keményen megemelik a gázdíjat, ám az még mindig csak a beszerzési ár kilencven százaléka. Vagyis egy év múlva újabb gázáremelés szakad ránk. Hadd folytassam a drága emlékű Hofi Géza egyik aranymondásával: aki árt mond, mondjon bért is. Jogosan háborgunk, hogy a legtöbbünk fizetése még a fele sem a hasonló munkát végző európai uniós polgáréhoz képest. Csakhogy Szlovákia termelékenysége az EU-tagországok produktivitásához képest mindössze negyven százalék. Nem tehetségtelenek, sőt: legalább olyan szorgosak és kreatívak a közép-európai emberek, mint nyugati társaik. Csak mi éppen négy és fél évtized úgynevezett tervgazdálkodásának és immár tizenkét esztendő vadprivatizációinak és politikai improvizációinak megannyi nyűgjét nyögjük. Mindezeket nyilvánvalóan csak ama bizonyos nadrágszíj összébb húzásával lehet fokozatosan lerázni. Ennek érdekében pedig egy időben két párhuzamos úton kell haladni. Az egyik feladat a teljesítményközpontú gazdasági szerkezet kialakítása. Amihez nekünk, idelent is alkalmazkodni kell: szüntelenül gyarapodó szak- és idegennyelv-tudással, a kihívásokra saját boldogulásunk érdekében jó döntéseket hozó kreativitással. A másik, éspedig azonnali cél az államháztartás pazarló túlköltekezésének mielőbbi megszűntetése. Ha ilyen szempontok alapján tekintünk vissza az eltelt napokra, akkor legalább két súlyos hibája miatt bírálhatjuk teljes joggal a kormányt. Egyrészt azért, mert még mindig képtelen kommunikálni a lakossággal. Ma sem képes észérvekkel, az érintettek iránti empátiával elmondani: mi az értelme és a tétje az újabb drágításoknak. Azt is a szemére hányhatjuk a Dzurinda-kabinetnek, hogy ugyan karcsúsított és hatékony államot ígért programjában, a valóságban azonban tovább emelkedik a hivatalnokok száma, elsősorban a minisztériumokban, de alsóbb szinten is. Tovább burjánzik az eszement bürokrácia és az ebből is fakadó korrupció. Aki nem hiszi, térjen be bármilyen állami hivatalba. E vadhajtások lenyeséséhez, a kormány hibáinak ostorozásához nem demagóg szakszervezeti díszpinytekre, hanem felkészült és célirányos munkavállalói érdekképviseletre, továbbá egy-egy lényeges részterületet alaposan ismerő és figyelő, szakvéleményének határozottan hangot adó civil szerveződésekre van szükség. Mert a jó irány és a határozott cselekvőképesség megtartására csakis így sarkallhatjuk a kormányt.