Délvidéki tükör

Bizonyára akadnak majd egyéb elképzelések is, nagy kérdés persze, hogy egy befejezetlen rendszerváltás közepette, a havi 200 eurós átlagkeresetből éldegélő vajdasági magyarok számára ez most mennyire lényeges téma. Hogy a dolog mégis felkeltette a figyelmet, nyilván azzal magyarázható, hogy a politikai közélettől lassan elforduló embereket már inkább ez érdekli, mint valami más, látszólag fontosabb. Mindenekelőtt a magyar érdekvédelmi pártok tevékenysége látszik háttérbe szorulni, s a legutóbbi választások alkalmával a magyar környezetekben már nem is az egymás közötti vetélkedésük tekinthető fő jellemzőnek, az igazi ellenfeleknek ugyanis a belgrádi vagy újvidéki központú, többé-kevésbé demokratikus pártok bizonyultak.

Honi talajon a korábbi hat magyar pártból négy maradt talpon, ez azonban jószerével semmit sem jelent; a Vajdasági Magyar Szövetségbe (VMSZ) közel két hónapja beolvadt Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom meg a Keresztény Demokrata Európa Mozgalom ugyanis összesen nem rendelkezett egy autóbusznyi tagsággal. A VMSZ vezető szerepe nem kérdőjelezhető meg, bár a szerbiai hatalomból kimaradt, s a nyolcból négy magyar önkormányzatot elveszített, ám súlya a tartományi parlamentben továbbra is jelentős. Számottevő még a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP), mindenekelőtt folyamatos sajtója révén (közlemények, vitacikkek, jelentések stb.). A szerb radikálisokkal mostanság homályos háttéralkut kötő, szebb napokat is megélt Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének viszont csak Óbecsén, a legutóbbi választásokkor sebtében megalakult s a helyi hatalomra törő Magyar Polgári szövetségnek pedig csupán Zentán akadnak támogatói. Gyakorlatilag tehát másfél párttal számolhatunk. Meghonosodott a megállapítás, miszerint a vajdasági magyar politikai közélet kétpólusú, s miután a VMSZ-ben Kasza József, a VMDP-ben pedig Ágoston András maradt az elnök, az egyelőre így is marad. A Magyar Szó című napilap internetes körkérdésére válaszoló olvasók 64 százaléka ugyan úgy véli, hogy a vajdasági magyar pártoknak egyesülniük kellene, valójában elegendő lenne a sorskérdésekben együttesen fellépniük. A jogosan elvárt együttműködés azonban továbbra is akadozni látszik: példa erre a VMSZ és a VMDP vezetőinek március végi sikertelen találkozója, amely (formális kifogások miatt) mindössze tíz percig tartott – amíg a kávét megitták.

Kézzel fogható eredményeket inkább a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) esetében jegyezhetünk, amelynek tevékenysége ugyan még kezdeti szakaszánál tart, de máris érezteti hatását a kultúra, az oktatás és a tájékoztatás területein. Ehhez kapcsolódóan megjegyzendő, hogy a Szerbia–Montenegró Államközössége és Magyarország között 2003-ban megkötött kisebbségvédelmi megállapodás nyomán tavaly decemberben létrejött a kormányközi kisebbségi vegyes bizottság, amely szintén kellő cselekvési területet nyújt az MNT számára, mivel ez a testület (is) nemzetközi jogi védelmet nyújt például a kisebbségi autonómia és a kollektív jogok megőrzésének viszonylatában. Mindezzel párhuzamosan azonban elgondolkodtató, hogy az értelmiségiek és a fiatalok távol maradnak a közügyek intézésétől. A szlovákiai magyarok példája nyomán korábban itt is próbálkoztak értelmiségi fórumok megtartásával, ezek a kísérletek azonban hatástalanok maradtak, majd elhaltak. A szellemi tőke bevonása nélkül pedig nem alakulhat ki tényleges demokratikus közélet. ĺgy aztán azt konstatálhatjuk, hogy míg a korábbi pozícióik visszaszerzésére törekvő pártok erősíteni próbálják soraikat (a VMSZ szűk vezetőségében ismét ott találjuk például az MNT elnökeként Józsa Lászlót és Pásztor István tartományi privatizációs minisztert), a valódi, átgondolt és elmélyült jövőépítés körvonalazása még várat magára.