Délibáb vagy valóban karnyújtásnyira az euro?

Ötvenegy perc egy hamburgerért. Aki az ízetlen tömegkészítmény miatt lemond egy disznósültről, meg is érdemli, hogy majd egy órát dolgozzon érte. De csak akkor, ha pozsonyi, hiszen tudva lévő, hogy az ottani átlagfizetés lassan a duplája az ország más részein szokásosnak. Ráadásul a pozsonyiak még így is rosszul keresnek, hiszen több mint tíz perccel többet kell dolgozniuk a Big Macért a prágaiaknál vagy a pestieknél. Persze az is lehet, hogy a hamburgert Pozsonyban drágábban adják, mint másutt, tekintettel arra, hogy fővárosunkban szerencsére még kevés az ilyen gyorsétterem. Ez meg abba a képbe illene bele, hogy a jegybank ugyan kézzel-lábbal hadakozik a korona erősödése ellen, csak éppen az árfolyam javulását nem tapasztaljuk az importtermékek árainak alakulásában. Hiába, minden időszaknak megvannak a nyertesei, miért éppen ennek ne lennének. A héten egy európai szakszervezeti szövetség is megállapította, hogy a kontinens rosszul kereső országai közé tartozunk. Ezúttal legalább az vigasztalhat bennünket, hogy bár a magyarok és a csehek kevesebbet kénytelenek dolgozni egy hamburgerért, a dánokhoz képest szinte ugyanolyan keveset keresnek, mint mi. A tény, hogy az átlagember nálunk a dán szint 11 százalékát kapja átlagos órabérként – mindenképpen elszomorító. Csak a plasztikusabb kép kedvéért említjük meg, hogy az osztrákok ebben a rangsorban 54 százalékkal szerepelnek. Mielőtt azonban nagyon elszomorodnánk, vessünk egy pillantást a hét harmadik elemzésére. A Világbank szerint a Földön ötmilliárd ember rosszabbul keres, mint mi. Az persze senkit sem vigasztal, hogy a bangladesieknél többet tudunk a tejbe aprítani. A paritásos alapon számolt vásárlóerő (ez tekinthető a legjobb összehasonlítási alapnak) nálunk napi 36,8 dollár. Ezzel már csak néhány centre vagyunk Magyarországtól (37,8 dollár), jócskán lemaradunk a csehektől (42,9 dollár), de legalább többet költhetünk, mint a lengyelek (31,4 dollár).

A héten a pénzpiacokon elterjedt, hogy a jövő év helyett már idén fixáljuk a korona árfolyamát, így már 2008-ban vezetjük be az eurót. Az illetékesek mindent cáfoltak, szerintük a banki elemzők korai következtetéseket vonnak le a padlóra került kamatokból, az euróhoz még sok mindent teljesíteni kell. Furcsa is lenne a 2008-as átállás, már csak azért is, mert a legújabb hírek szerint a schengeni határ bevezetésére sem számíthatunk az eredetileg tervezett 2007-ben. ĺgy azután 2008-ban lenne ugyan eurónk, de mellé határőreink is, akik pedig a magyar–szlovák határon az elmúlt hónapokban elégszer bizonyították, hogy az Európai Unión belül is lehet packázni az utassal.

Közben pedig lassan, de feltartóztathatatlanul közeledik az idő, amikor az előbb említett viták egy csapásra történelemmé válhatnak. Az egyik lap összefoglalta a héten a közel 30 százalékos támogatottsággal rendelkező Robert Fico eddigi választási ígéreteit. Ezek ismétlésére kár pazarolni a papírt, elegendő annyit mondani, hogy az ifjú titán választási sikere esetén azonmód megváltozna a helyzet. Míg most mi dohogunk, hogy a visegrádi négyek többi országa nem bírja velünk a tempót, addig 2007 első felében talán kérni fogjuk, ne hagyjanak már bennünket egyedül a koronánkkal. Ezzel legalább Václav Klausnak szereznénk örömet, aki az egykori radikális reformerből államfő lett, és olyan nehezen viseli a szlovákiai változásokat, hogy rendszeresen megenged magának egy-egy fanyar megjegyzést a túlságosan nagy rohanás káros voltáról.