Dekrétumok: mítosz és valóság

Egyes német és osztrák politikusok szerint egyenesen e rendelkezések hatálytalanításától kellene függővé tenni a Cseh Köztársaság felvételét az EU-ba, de az utóbbi években komolyan foglalkoznak az anyagi kártérítéssel is. Nemrég még Václav Havel elnök és Miloš Zeman kormányfő között is véleménykülönbség mutatkozott, mert a miniszterelnök szerint történelmi kérdésről van szó, Havel azonban politikai síkra terelné a német–osztrák–cseh kiegyezést.

A történészek álláspontja korábban egységesnek látszott: vélekedésük szerint a németek jogfosztásáról és kitelepítéséről a három szövetséges nagyhatalom 1945-ös potsdami konferenciája döntött. Milan Churan cseh történész vitatja ezt az álláspontot nemrég megjelent könyvében, amelynek már alcíme is sokatmondó: Mítosz és valóság. Churan könyve már azért is megérdemli a figyelmünket, mert a második világháborút követően a német és a magyar kisebbséggel szemben tanúsított cseh magatartás nem csupán hasonló volt, hanem részben össze is függött, mivel a csehszlovák kormány gyorsan észlelte a németek kitelepítésének óriási gazdasági hátrányait, és a hiányzó német munkaerőt kívánták szlovákiai magyarokkal pótolni a kötelező munkaszolgálat elrendelésével.

Churan szerint az az állítás, amelynek lényege, hogy Csehszlovákia „csak” végrehajtotta a nagyhatalmak döntését, nemcsak ellentétes a tényekkel, hanem olyan mítosz, amely mintegy erkölcsi felmentést ad a történtekre. Churan részletesen elemzi a háború utáni Csehszlovákia státusáról kialakuló amerikai, angol és szovjet álláspontokat. Ezek megítéléséhez mérlegelni szükséges, hogy az angolok és a szovjetek is nem csekély lelkiismeret-furdalást éreztek – joggal – azért, mert Csehszlovákiát és személy szerint Benešt cserbenhagyták 1938-ban a müncheni szerződés és az első bécsi döntés idején. Az amerikaiak nézőpontja egészen más volt, ezért ők minden vonatkozásban tartózkodóbban ítélték meg a csehszlovák kezdeményezéseket. Kivált azokat, amelyek a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkoztak, a kitelepítés tervét pedig elvileg helytelenítették, a gyakorlatban azonban nem tartották olyan fontos ügynek, amely miatt érdemes lenne a Benešt egyértelműen támogató Sztálinnal és a csehszlovák szövetséget szükségszerűként kezelő Churchill-lel vitatkozni. Nem is szólva arról, hogy Csehszlovákia háború utáni helyzetét „európai belügyként” kezelték.

A cseh történész kimutatja, hogy Beneš először 1942-ben szólt a nyilvánosság előtt a német kisebbség kitelepítésének tervéről, s ezt követően diplomáciai úton igyekezett minél teljesebb támogatást szerezni a megvalósításához, hogy Csehszlovákiának „tisztán szláv államnak kell lennie”. Az angol kormány, noha hangsúlyozta a német kisebbség felelősségét Csehszlovákia szétveréséért, és egyetértett a háborús bűnösök felelősségre vonásával, a kollektív bűnösség és főleg a kollektív büntetés elvétől idegenkedett. A sors szeszélye folytán mégis Churchillé lett a döntő szó.

A potsdami konferencia 1945. július 17-én nyílt meg. Az eredeti napirenden nem szerepelt a csehszlovákiai, lengyelországi, illetve magyarországi németek kitelepítése. Közben azonban mindenfajta törvényes rendelkezés nélkül elkezdődött Csehszlovákiában a német nemzetiség tömeges üldözése, mégpedig barbár formák között. Erre némi lélektani magyarázatot adnak a náci megszállás iszonyú kegyetlenkedései és a német nemzetiségűek nem csekély részének aktív részvétele ezekben. Benešnek a jogfosztásról és száműzetésről szóló dekrétuma tulajdonképpen utólag akarta törvényesíteni a népharagot. 1945. július 25-én, a 9. plenáris ülésen Churchill javasolta, hogy tárgyalják meg a németek kitelepítésének engedélyezését, mivel ezt Beneš kéri. Truman, Sztálin és Churchill öt percet (!) szentelt több millió német sorsának. Sztálin még bagatellizálni is próbálta az ügyet, mintha arról lett volna szó, hogy „a csehországi németek evakuáltak: elmentek Lipcsébe, Drezdába és más városokba…” Érdekes volna tudni, vajon a szovjet diktátor partnerei tudtak-e arról, hogy a háború alatt nem csupán a volgai német népcsoportot „telepítették át” Szibériába, hanem számos más nemzetet is, és ha tudomásuk volt ezekről, volt-e véleményük róla. A konferencia zárónyilatkozatában az olvasható, hogy a kormányfők „tudomásul veszik: Németországba telepítik át azt a német lakosságot vagy egy rétegét, amely Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt”. Az angolok részéről a zárónyilatkozatot azonban már nem az előterjesztő, a július 27-i angliai választásokon megbukott Churchill, hanem utóda, Attlee írta alá.

A csehszlovák kormány – állapítja meg Milan Churan – akkor már jogszerűen hajthatta végre a nagyhatalmaknak azt a rendelkezését, amelyet maga kezdeményezett. Eddigre már több százezer németet spontán módon elűztek, a rendezett kitelepítés keretében pedig 750 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe, 1 millió 750 ezret az amerikai zónába száműztek. Azoknak a német antifasisztáknak a többségét is elűzték, akiket még a beneši dekrétum mentesített volna; Hitler koncentrációs táborai után csehszlovák vagonokban hagyták el mostoha hazájukat, amelyet védtek vagy védtek volna a nácikkal szemben. Nem kétséges, hogy Churan kényes témát érintett, és könyvét máris vitatják. Bizonyos azonban, hogy abban igaza van: a múltat tisztázni kell, és a mítoszokat érdemes szembesíteni az olykor kiábrándító valósággal. De hát – ellentétben sok-sok politikus véleményével – a história sohasem volt, mert sohasem lehetett erkölcsnemesítő tanmese.