Deformált demokrácia

Sajnálom azokat a tizenhárom-tizennégy éves lányokat és fiúkat, akiknek nem volt még szexuális kapcsolatuk, akik még soha nem részegedtek le, nem gyújtottak rá az utcán, sem máshol, akik nem járnak esti szórakozóhelyekre, akiknek nincs mobiltelefonjuk, akiknek trágár szó még nem hagyta el az ajkukat. Sajnálom őket, mert nem lehet könnyű nekik „menő” iskolatársaik lenéző-megalázó iróniájának célkeresztjében állni örökösen. És különösen azoknak nem, akikben még meg is van a hajlam a csatlakozásra, vagyis akikben munkál a vágy, hogy korosztályuk „felső tízezrébe” tartozzanak, csak valamilyen külső vagy belső akadály miatt nem mernek lépni, mondjuk, családi perpatvar lehet belőle, mint ahogy van is, amikor a fájdalom már elviselhetetlen a gyermeki lélekben, és kitör.

Felfordult világban feje tetejére állított értékrend kínálta minták felé húznak a gyerekek is, és csaknem tehetetlen a gondos, odafigyelő szülő, szinte teljesen a tanító, akit leköphetnek, megverhetnek, aki ugyanakkor még csak egy körmössel sem büntethet, mert ha kitudódik, esetleg a bíróságon találhatja magát. Persze, talán – nehogy félreértés essék – jobban sajnálja az ember az úgynevezett „menő” lányokat és fiúkat, akiknek a fenekükön még a tojáshéj, de a pornót már gyakorlatban művelik, cigarettafüstben, alkoholszagban, delíriumos állapotban esemesezve: édes az élet. Áldozatok ők. S az okok nem minden esetben feltétlenül a szociális körülményekre vezethetők vissza. Hanem egyebek között arra a példaként szolgáló spontán divatbemutatóra, melyet az írott és íratlan szabályokra fittyet hányó felnőtt társadalom tart tájainkon a demokráciából, pontosabban, a demokrácia szlovákiai változatából. A hatalommal az élen. Ha rászólsz egy csöppségre, aki közterületen a szemed láttára rángatja ki a frissen ültetett facsemetét a földből, kész a válasszal: demokrácia van. Az, könnyűvérű, amely majdnem egyenlő az anarchiával. De hiányoznak a fölös energia levezetéséhez szükséges sportolási és egyéb lehetőségek is. Nézzünk csak szét falvainkban, kisvárosainkban: manapság ritka az a hely, ahol több és változatosabb foglalkozást tudnak kínálni az ifjú nemzedékeknek szabadidejük hasznos eltöltésére, mint egykoron az ifjúsági és pionírházak. Az elmúlt tizenkét év kritikája és szégyene – ez is. Felelős természetesen sehol – e területen sem. És akkor még nem beszéltünk a családon belüli erőszakról, melynek következtében elsősorban a gyermekáldozatok száma nő. Szerencsére, egyre többet foglalkoznak ezzel a különböző médiumok, s már nem csupán szenzációként tálalt hírekben. Kérdés azonban, hány ártatlan életnek kell kimúlnia vagy sérülnie addig, amíg végre rend váltja fel itt a zűrzavaros közállapotokat. A mindenkori hatalom hazudhat a külföldnek vonzó országimázst, belföldön azonban mi éljük a valóságot, gyermekeinkkel. És az más, nem is kicsit.