Csatamező

A sajtótörvénycsata és a „lisszaboni” ütközet utáni tájkép erősen lehangoló. Győztesek, vesztesek egyaránt kiterítve, sebek nyaldosása, köldöknézés, nagyhangú fogadkozás és lakossági közöny. Pedig világlátott emberek mesélik: most itt van köröttünk valahol valami Európa vagy mifene, ami talán érdekes is lehetne. Eleink (a honfoglaló magyarok és az újabban a semmiből föllelt ószlovákok), akik nyilván úgy gondolták, hogy Európán kívül nincs élet, ezért jöttek éppen ide. Mi pedig mostanság egy gusztustalan sajtótörvénnyel meg a Lisszaboni Szerződés bónuszával olyannyira itt vagyunk, hogy kalandozhatunk tájain napestig. Ilyen nagy utazás előtt az ember készülődni szokott. Összepakol, tájékozódik. Én is körülnéztem már az ominózus parlamenti szavazások másnapján és megállapítottam: kedvenc falucskám közelében a szeméthegy még megvan; gyakran látni, amint az arra autózók pillanatra kibillenve a kocsiból kis szemétcsomagocskát hajítanak a bokrok közé, megkímélvén ezzel a kéthetente szerdánként érkező szemeteseket a fáradságtól. No, ilyen ugye Európában nincs, örülni fognak, hogy immáron szerződésileg is közéjük tartozunk. De körülnéztem a kórházakban is. Ezekben kedvezőbb a helyzet, hiszen az értelmesebb dokik már előre mentek és ott várnak bennünket. Mert hát ott nemcsak tisztábbak az ispotályok, meg a műszerezettség szintén nívósabb, hanem a fizetés is tízszer annyi, mint nálunk, elvégre a fránya Európában mindig szórták a pénzt. Mi itt spórolósabbak vagyunk. Kell a fenének a méltányos orvosfizetés, s az sem baj, hogy a betegügy beteg ügy. Mert mint a bölcs miniszter mondta volt: egy a dolgunk, végrehajtani a kormányzat utasításait. Panaszkodni kár, a negyvenévi praxissal bíró orvosprofesszornak is megvan a 15 ezer korona nyugdíja, és ha kormánypárti, lehet a szakminiszter szaktanácsadója még 10 ezerért, ebből aztán telik neki külföldi szakmai konferenciákra, méregdrága szakkönyvekre, új komputerre, internetre, folyóiratokra, egyszóval mindenre, ami ahhoz kell, hogy Európában versenyképes professzor maradjon, meg még talán tejre, kenyérre. És a depresszió elleni gyógyszerekre, mert hát a prof is csak ember... Aztán itt van a mezőgazdaság. Volt, ugye, sok élet- meg unióképes termelőszövetkezet. Megfelelő méretben, kellő technikával. Ezeket nosztalgikus okokból, de főként a kapzsi vadprivatizációban szét kellett verni; helyettük életképtelen farmocskákkal, illetve a zsíros gabonaföldeken szaporodó lakóparkokkal lepjük meg Európát. Főképp a parasztság pucér fenekére varrt óriás zsebek keltenek majd Nyugaton bűvöletet, de hát azt a havi pár száz eurócskát (ha már rövidesen bevezetjük) valahova csak tenni kell. Persze, van azért, ahol készülnek a parlamenti csatakiáltások és a Lisszaboni Szerződés életbe léptét követő korszakra. Ahol mosnak, takarítanak. A köztévét például olyan szépen kilúgozták, hogy már majd’ minden műsora példásan kormányszürke, és még véletlenül se brekegnek benne. Sőt, most, hogy jön az új diri, most fog csak jól mutatni a sok csiricsáré, független európai adó mellett! A mű?velt Nyugaton végre láthatják: hogyan kell egy rendes országban a közvéleményt megalkotni! És az alacsony vérnyomású tévénézőket – a drága orvosságok helyett – integrált pszichoszomatikus csoportterápiával a csodatévő Kaspirovszkijt is meghazudtolóan „gyógyítani”. Pofátlanul – arctalan polgárokká.

Haj/rá ne menjen/ Szlovákia!