Csalatkozni vagy csatlakozni?

Bár a köztudatban úgy él, hogy Ciprus jelenlegi megosztottságának legfőbb okozói a törökök, a görögök pedig csak áldozatok, valójában a probléma összetettebb. Ciprus török fennhatóság alatt volt a XVI. századtól egészen 1878-ig, amikor a balkáni konfliktust lezáró tárgyalások során Nagy-Britannia elfoglalta a szigetet, amely stratégiailag fontos volt a britek számára, hiszen az Indiába vezető legrövidebb, földközi-tengeri útvonal mentén fekszik. A sok évszázados török fennhatóság eredményeképpen a szigeten jelentős számú török népesség telepedett meg (a lakosság körülbelül 20 százaléka), bár az „őshonos” görögök továbbra is nagy többségben maradtak. A két nép együttélésével évszázadokig nem volt semmi probléma a Török Birodalmon belül (a mai Görögország is csak a XIX. század folyamán szakadt el folyamatosan a törököktől), sőt a görögök saját területeiken kívül a birodalom szinte minden nagyobb városában éltek és kereskedtek. A törés a görögök XIX. századi szabadságmozgalma (a kölcsönös kegyetlenkedések) és végleg pedig az első világháborút követő területrendezések következtében állt be. Az első világháborút követően nagyszámú törököt telepítettek ki Görögországból, de hasonlóan szinte a teljes görög népességet kiűzték Törökországból. Abban az időben szűnt meg végleg a több évezredes hagyományokra visszatekintő görög népesség és településrendszer Kis-Ázsia égei-tengeri partvidékén. Ezek az események annyira megkeserítették a görögök és a törökök viszonyát, hogy máig nem normalizálódtak a kapcsolataik (sőt, egyes vélemények szerint a XX. század második felében csak a két ország NATO-tagsága és a hidegháborús helyzet mentette meg őket a kölcsönös háborúskodástól). Mindez persze visszatükröződött a Ciprus körüli helyzetben is, és még inkább megnehezített minden próbálkozást a megbékélésre. Miután a britek kivonultak Ciprusról, megkezdődött a máig tartó vita a sziget jövőjéről. Az ország stabilitása a függetlenség elnyerését követően nagyon ingatag volt, elsősorban a helyi törökök és görögök között folyó vita következtében, amely az egyes népek hatalomban való részaránya miatt folyt. Nem sokkal a sziget függetlenedését követően Görögországban egy katonai junta jutott hatalomra, amely döntő szerepet játszott a helyzet további romlásában. Ciprust Görögországhoz akarták csatolni, ezért megbuktatták Makariosz érseket, az ország első emberét, aki a ciprusi függetlenség jelképe volt. Csakhogy Ciprus Görögországhoz való csatolása természetesen elfogadhatatlan volt Törökország számára, amely felelősnek érezte magát a ciprusi törökökért, továbbá stratégiai érdekeit is sértette volna egy ilyen lépés. Ebben a helyzetben a török hadsereg 1974-ben partra szállt Cipruson, és elfoglalta a sziget területének harmadát (azokra a hangokra, amelyek bírálták az elfoglalt terület nagyságát, mondván: Ciprus lakosságának csak kevesebb mint negyede török, azt válaszolták, hogy a ciprusi török népesség a mezőgazdaságból él, ezért szüksége van a nagyobb területre). Az elfoglalt területekre fokozatosan telepesek kerültek Anatóliából, mivel így akarták növelni a törökök részarányát (ezért is bírálták Ankarát, mondván: a betelepített törökök nem képesek azonosulni a hagyományos ciprusi multikulturalitással). Kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amelyet viszont senki sem ismert el, kivéve természetesen Ankarát. Az említett események következtében Ciprus gyakorlatilag kettészakadt: egy északi, török részre, amely azonban valójában „bábállam”, az észak-ciprusi török vezetés Ankara „meghosszabbított keze” a szigeten, valamint egy déli részre, amelynek kormánya formálisan egész Ciprust irányítja, valójában viszont csak a görögök lakta területekre terjed ki hatalma. Az északi és a déli részt elválasztó demarkációs vonalat ENSZ-csapatok ellenőrzik (köztük szlovákiai katonák is). Az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokat is a „ciprusi” kormány vezette le az egész sziget nevében. Csakhogy Brüsszel eddigi kijelentései alapján nem igazán rajong azért, hogy Ciprus megosztottan kerüljön be az EU-ba, ami gyakorlatilag azt jelentené, hogy bár elméletileg az egész szigetet felveszik, valójában a török megszállás miatt csak a déli rész esetében valósul meg a tagság. További probléma, hogy Törökország kijelentette: ha Ciprus a jelenlegi formában lesz EU-tag, Ankara annektálni fogja a sziget déli részét. A megoldást nehezítik az Athén és Ankara közötti ellentétek is, mivel gyakorlatilag a két ország megegyezése-beleegyezése nélkül nem lehet rendezés – a ciprusi görög, illetve török közösségben érvényesülő ankarai és athéni befolyás miatt (igaz, ez a befolyás sokkal inkább érzékelhető a törökök esetében). A két rivális ország vitája már európai méretűre növekedett, mivel megoldatlansága már évek óta akadályozza az Európai Unió és a NATO közötti megállapodás megkötését, amely lehetővé tenné, hogy az EU a jövőben felhasználja az Észak-atlanti Szövetség infrastruktúráját saját katonai akcióihoz. Törökország attól tart, hogy ha az Európai Unió képes lesz saját hadműveleteket végrehajtani, a török befolyás a balkáni térség jövőjére meggyengül, mivel Ankara nem EU-tag (és sokáig még nem is lesz, ha egyáltalán felveszik), ezért nem tud beleszólni a potenciális akciók tervezésébe és irányításába. Ezért a NATO-n belül blokkolja az EU-val kötendő megállapodást, amely ilyen irányba vezetne. A megoldás az lehetne, ha az EU bizonyos török érdekeket is érintő kérdésekben kötelezné magát az Ankarával folytatandó konzultációkra (ne feledjük, Törökország többé-kevésbé regionális hatalomnak számít saját „stratégiai környezetében” és az USA erőteljes támogatását is élvezi). A problémáról szóló tárgyalásokon, amelyeken az amerikaiakon és a törökökön kívül a britek és a franciák vettek részt, tulajdonképpen megszületett egy javaslat, amely szerint Törökország bizonyos formában konzultálási jogot kap a Balkánt, az Égei-tengert és Ciprust érintő akciók esetében. Ezt a megoldást viszont Görögország tartja túlzott engedménynek, így a megoldás továbbra is várat magára. A ciprusi probléma megoldása viszont nehezen képzelhető el a görög–török ellentét jelentős mérséklése nélkül. Az ENSZ által nyilvánosságra hozott ciprusi rendezési terv, amely leginkább egy konföderációra hasonlít, egyelőre – teljesen váratlanul – mindkét fél számára elfogadhatónak tűnik, sőt a görögök már el is fogadták. A törökök legnagyobb kifogása – egyelőre – a tervben megszabott határidőkkel kapcsolatos, amelyeket megtarthatatlannak tekintenek. Valószínű, hogy az Európai Unió koppenhágai csúcstalálkozójáig – december 12-éig – nem sikerül tető alá hozni a megállapodást, viszont az elkövetkező időben mindenképp meg kell egyeznie a két félnek, hiszen már ismeretes az EU-csatlakozás előzetes időpontja is: 2004. május 1.