Csak betegek ne legyünk!

Reagálni szeretnék egy február 23-án megjelent cikkre, s igazat adok az újságírónak. De ebben az országban egy ember „nem csinál nyarat”, és főleg igazságot. Itt mindig a beteg és a szegény húzza a rövidebbet. A Rokkantak a mázsán című kommentár írója rámutat arra, hogyan bánnak a beteg emberrel. Sajnos, másfél éve kerültem ebbe a helyzetbe, annak ellenére, hogy rendszeresen jártam ellenőrzésre és szűrővizsgára, mégis amikor a diagnózist közölték velem, azt hittem, végem van. A betegség nevét nem is említem, mert azt hiszem, sejtik, milyen betegségről van szó, nehezen tudtam feldolgozni, de mindent elkövetek, hogy még egy kicsit élhessek, mert csak 50 éves múltam. Mikor behívtak, és nagy hangon azt mondták, hogy bármennyit dolgozhatok és kereshetek, azt hittem, leesek a székről, mert azért leültettek. Nem hinném, hogy bírnék aktívan dolgozni, még ha lenne is hol. A betegségem nem úgy vettem, és pénzt sem adtam érte, hogy rokkant legyek, és főleg a sok kérdőjellel a fejem fölött, hogy meddig. Kaník és a Zajac úr könnyen szigorít, de ha őket is megérintené a betegség szele, esetleg a hozzátartozójukat, talán máshogy gondolkodnának. De mivel pénzük van elég, ilyennel nem nagyon törődnek, csak minél több pénzt elszedni az emberektől, hogy legyen mit elherdálni és elosztani egymás közt, mert, ugye, jól végezték munkájukat. Az emberek többsége adója 2%-át az onkológiának ajánlja, hogy a betegeket korszerűbb gépekkel kezelhessék, és persze eredményesen. Míg a miniszter urak mindent elvesznek, sőt még többet fizettetnek a betegekkel, alig várják, hogy az ember elpusztuljon. Itt nem kell kérvényt benyújtani az eutanáziára, ők tesznek érte. És ki a legjobb rokkant? Akit tolószéken betolnak a bizottság elé felülvizsgálatra, és amint elhagyja a helyiséget, meghal, s akkor talán elhiszik, hogy beteg volt.

Cs. T.

Név és cím a szerkesztőségben